Zárókő

Sokszor elgondolkodom azon, miért van az, hogy különleges képességekkel és teljesítménnyel ellátott emberek sokszor miért mennek el szinte ismeretlenül, lenézve, megvetve, hogy haláluk után egyszer csak felragyogjon egyediségük, különlegességük. De még akkor is így van, ha valaki életében már eljut valami elismertségre, az igazi világi megítéltetés csak életük lezártával jön. Bizony ilyenkor előfordulhat az ellenkezője is. Személyes varázsa, hatása, hatalma elmúltával megszűnik a dicsősége és elsüllyed a süllyesztőben. Ezért igen értelmesnek látszik sok értelmetlen emberi dolog között, már, ahol megtartják, hogy embereket életükben nem illetnek bizonyos rangos kitüntetésekkel, utcanevekkel, szobrokkal, csak miután egy távlatból szemlélve még mindig látszik termetük. Gyakori jelenség, hogy magunk vagy ügyes emberek által keltett illúziók megzavarnak az észlelésben és a valóságosnak sokkal nagyobbnak látszódhatnak egyéniségek, eltávozásukkal pedig mindenki néz ki a fejéből, hogy kit és miért is csodáltunk annyira? Tereptárgyakkal is vagyunk így kirándulásaink során, hogy egy meredély járhatatlan falnak látszik, de bizonyos távolságról azonban felismerjük, hogy valójában igen könnyen kikerülhető és nem is olyan magas, mint látszik. Más esetben egy rövid és lankásnak tűnő emelkedő fog ki rajtunk, órákon át kapaszkodunk, miközben azt hisszük, már látjuk is a végét, de valahogy még sem tudjuk felérni. Ha nem takarják lombok, erdők a kilátást, messzebbről láthattuk volna, hogy szinte beláthatatlanul magas és megkerülhetetlen hegyvonulatról van szó. De a lejtőn kapaszkodó ember menet közben halmozza fel azt a tiszteletet, elismerést, amire nem is gondolt, hogy majd egyszer adózni fog annak a „buckának”.

Sokszor elkeserített az a gondolat, hogy valaki a talentumainak és szorgalmának köszönhetően alkot valami egyedit, hatalmasat és annak sosem fogja megtapasztalni sem az értékét, sikerét, elismerését. Roppant igazságtalannak, elkeserítőnek és reménytelennek tűnnek ezek a sorsok, még vissza is riaszthatják a tehetséges és szorgos embereket attól, hogy ilyen reménytelen dolgokban fáradozzanak, de valahogy mindig megismétlődnek ezek az életutak. Ráadásul, sokszor még elmúlásukkal sem kerülnek méltó talapzatra, „legfeljebb” pár ember emlékezetében ragyognak fel. Kedvenc olvasmányom főhőseként, a Prédikátor könyvéből, mi is mondhatnánk, hogy mindez csak szélkergetés és hiábavalóság.

Pedig a dolog roppantul törvényszerű, mondhatnám, a világ rendjébe teljesen illeszkedik, ha valaki valami egyedi és ritka készséggel megáldott, egyedi és ritka munkásságot, művet, terméket, tudományt tesz le az asztalra, akkor az méltán számolhat a fel- és elismerhetetlenséggel. Mégpedig a valós ítélet hiányával. Vagy értetlenül néznek rá és művére, de annyira, hogy észre sem veszik, mit mondott vagy csinált, illetve, leborulnak előtte, mert rövidlátó tekintetükkel valami hatalmasságot vélnek felfedezni. Mily borzasztó belegondolni, hogy az emberekre mennyire nem számíthatunk, hogy joggal verik meg a vállunkat vagy éppen joggal mellőznek és dorgálnak. Mennyire nem bízhatunk bennük. A ritka és egyedi észjárás vagy ismeret követésre, megértésre kevés reménnyel számíthat, hiszen a többség számára kínainak hangzik, amiről szó van. Az értetlenség, mellőzés ráadásul még a jobbik eset, hiszen a szerencsétlenebb tehetségeken alaposan megbotránkoznak, őrültnek bélyegzik és üldözik. Ez is teljesen természetes, hogy az ember a megszokotthoz ragaszkodik, emberben, ételben, ismeretekben, ideológiákban, hiszen bízni akar ismereteiben a világról, az útjáról, a céljairól, valamint a jó és a rossz megkülönböztetésének illúziójában. Az alázatosabbak és áldozatot vállalók, akik veszik a fáradtságot és iparkodnak valakit, valamit megérteni, mert ők azok a „kincskeresők”, akik nem restek minden kő alá benézni és nem csak a csillogó nemesfémekben, „magukat eladó” termékekben képesek felismerni az értékeket. Ők, akik számára nem csak a szinte láthatatlan értékek, de sok minden is elérhetővé válik, amely nélkül nem is érdemes élni, mert messze többet érnek a csillogó és tömegek által istenként tisztelt bálványoknál.

Sokszor már a kisebb távlatok is segítenek megsejteni többet valakiről, akit lenéznek és mellőznek. Például, mikor valakit kiutálnak, kiszekíroznak a munkahelyéről és egyszer csak meglepődve veszik észre őt egy számukra elképzelhetetlenül rangos beosztásban, magaslaton. Értetlenkednek, hogy ez nem Józsefnek, az ácsnak a fia? Csak úgy, mikor megvetették, mellőzték és bosszankodtak rajta, hogy mit zizeg itt a marhaságaival, miért nem illeszkedik szépen be a szürkeség soraiba?

Egy próféta sem kedves a maga hazájában, szól a másik igerészlet, mely megörökíti ezt az emberi vonást, hogy a szemük előtt csírázott és virágba boruló bokrot lenézik, megvetik, mert már a kezdetektől, a legelső levelek, hajtásoktól értelmetlen és érthetetlennek látszik számukra, pedig akkor talán még könnyebb lett volna követni. A messziről jött embereknek mindig előnye van velük szemben. A többségnek szürkeséghez szokott szeme mindent a megszokott kategóriákba sorol még akkor is, mikor már az első rügyek is besorolhatatlanná teszik. Ha már végképp nem tudják osztályozni, mert nem fér bele az „ács fia” fiókba, akkor kiköpik és megvetik, látni sem bírják, mert nem akarják megnyitni azt a rekeszt, ahova való lenne, hiszen nincs is akkor komódjuk, amely el tudna hordozni ekkora és ilyen fiókot.

A fel nem ismerés rengeteg dolgunkkal hasonlóképpen a megszokáson alapul. Legnagyobb értékeik ismeretlenek a többség számára, miként a puszta létük, életük. A szó szoros értelmében unalomig megszokott reggeli ébredésünk. A többség fásultan és rosszkedvűen ébred az új napra: már megint? Miközben inkább hálálkodni és ujjongani kellene az új napnak, bármit is hoz.

De ha ez megtörik és megszokott dolgaink egyszer csak nincsenek többé, mert nincs áram vagy víz, vagy elfagyott a kint felejtett citromfám, akkor sejlik valami, de még ott is értetlenek vagyunk, mert nem tudunk elengedni és ragaszkodunk a hiányzó megszokotthoz és nem tudjuk elkülöníteni az igazi veszteségtől. De az idő gyógyszer, mint mondják. Ugyan nem minden veszteséget képes feledtetni, de pont ezáltal megvilágosít minket, mi a vélt és a valós veszteség. Mi az, ami múlékony bánat és mi, ami nélkül tovább nem élhetünk már többé ugyanúgy.

Gyakran még a hívők számára sem elismert, hogy Jézus nem csak egy feltámadási attrakciót mutatott be számunkra. Nem csak gyógyításaival és csodatételeivel kápráztatott el, de példát is mutatott. Miként mondta, Ő az út, az igazság és az élet. Megmutatta az utat, ami az Atyához és az üdvösségbe vezet az örök életre, az Atyának az igéit, igazságait és különösen, nem csak életet adó forrást testesítette, testesíti meg, hanem az életet, ami a fizikai életből vezet az örök életre az Atya szándéka és ajándéka szerint.

Ha valaki, hát Ő igencsak érthetetlen volt az életútjával. Csodáival felkeltette a figyelmet, sőt  a reményt is, hogy itt a megváltónk, amit jól sejtettek, csak téveszméjükben megváltásról azt gondolták, hogy onnan teljesíti hitvány vágyainkat és elvesz tőlünk minden szenvedést. De ahogy kezdte terjeszteni komolyabb tanait, megfagyott a levegő körülötte. Eleinte még csak csodálatot keltett, miket tud megválaszolni, követhető látótávolságban mutatta be egyedi és különleges bölcsességeit. De mindezek a kezdeti sikerek szertefoszlottak, jóllehet azok alapján szinte erőszakkal is királyt csináltak volna belőle. Igazi tanításai azonban szinte még a tanítványokat is elriasztották útjáról. Családja is elhitte a híreket, hogy eszét vesztette.

Életének a példázata azonban egyértelműen megmutatja, mely út vezet az Atyához, annak örök életébe, üdvösségébe és dicsőségébe. Jézus által mutatott és járt úton kívül nincsen más. Legalábbis arrafelé. Nem csak fél lábbal kell rátoppantani, mint egy állattartó telep fertőtlenítő tálcájánál csinálják sokan, hanem páros lábbal haladni rajta, óvakodva, nehogy véletlenül lelépjünk róla. 

Aki az Ő útján jár, annak nem könnyű, de ugyan mi lehet járhatatlan, ha Jézus vele van?

Jézus tudta az utat az Atyához, amit neki be kellett mutatni az embereknek, miként a lazacok is tudják az utat szülőhelyükre tévedhetetlenül. Megmutatta a célt is, hova lehet az Ő útján eljutni, amit példaképpen az orruk előtt be is járt. Biztatta, de figyelmeztette is követőit, hogy mire számíthatnak az úton. Keresztútról beszélt, mikor még az érthetetlen volt vagy éppen botránkoztató. Nem tudta úgy felkészíteni a tanítványokat az útjáról, sorsáról, hogy ne forduljanak el tőle, mikor az bekövetkezett, mikor a példát bemutatta. Jézus feltámadása, de különösen a Szentlélek eljövetele adta meg azt a távolságot az egykori szemlélők számára, hogy esélyük legyen a megértésre. Nem mindenki kapta meg ezt a kegyelmet a Szentlélektől és kapja meg, hanem akkor és most is rengetegen csak egy vesztest látnak benne, egy vértanút, aki a meggyőződése miatt halt meg, mint milliónyian előtte és utána és ugyanolyan értelmetlennek látják, mint a többi mártír halálát.

Pedig példázata nem csak ennek a keserves sorsnak ígéretét mutatja be a követőknek, de a kereszthalálon túli végkifejletet is, és ami még fontosabb, hogy lehet ezt az utat járni, amit önerőből senki nem tudna, csak az Ő vezetésével és segítségével.

Ha magunk erejéből akarnánk utunkat járni, mondhatnánk és mondjuk sokan, hogy Jézus számomra nem lehet példa. Ezt teszi sok komoly talentummal áldott ember és inkább a szőnyeg alá söprik tehetségeiket és alkalmazkodnak a szürkeséghez kínszenvedések árán vagy a rosszabbik esetben meg nem értett zseniként halnak meg utálkozva és megundorodva a világtól, mert maguk dicsőségét nem tudták kierőszakolni. Minél nagyobb talentumokat kapunk, annál súlyosabb a keresztünk (ugyanis azokat nem ajándékba, magunk dicsőségére kaptunk) és annál inkább rászorulunk Jézus társaságára, támogatására és nincsen más járható út előttünk, mint, amit bemutatott nekünk és, amin vezet, ha kérjük.

Zárókövünk elhelyezése, eltávozásunk nem a meg nem értett zsenik kínhalála, hanem a „Bevégeztetett” sóhaj megbékélése lesz, amely még a legnehezebb fizikai és lelki szenvedések közepette is értelmet, megnyugvást és békét ad, miközben a világ még rugdossa és köpködi hitvány testünket és emlékünket, ha egyáltalán számon tartanak. Nem fog zavarni az ismeretlenségbe, feledésbe merülés, a névtelen tömegsír.

Milyen egyszerű is a lazacoknak, a kérészeknek, akik pontosan tudják mi a dolguk életükben. Betölteni azt a szerepet és bejárni azt az utat, amit a Teremtőjük adott. De valljuk meg, az a szerep azért nem egy főszerep. Roppant értékes a világ, a természet rendjében, egyedi és különleges, de hát milliónyi teremtmény „büszkélkedhet” ilyesmivel. Az egyiknek kicsit kötöttebb pályája van, élőhelyén megszületve lárválkodni, majd átváltozva gyorsan szaporodni és bevégezni. Mások szülőhelyüket elhagyva messzire vándorolnak nevelkedni, majd, ha eljött az idejük, hazatérnek tévedés nélkül keresztül ezer akadályon át, hogy beteljesedjék rendeltetésük. Az ember ennél sokkal különlegesebb küldetést kapott, amihez még messzebbre kell menni, mint a lazacoknak és még nehezebb utat kell bejárni. Bár a látszat azt mutatja, hogy kevesen jutnak el úticéljukhoz, de van olyan érzésem, hogy vigaszágon, előbb, utóbb, mindenki megtér oda, mert olyan pásztorunk van, aki nem enged senkit elveszni, egyetlen ivadékát sem, mert egyformán szereti mindet.

Ne legyen kétségünk. Nem kell Jézus útján járni, ha nem az Ő célja a célunk. Nem is tudjuk azt az utat magunk járni. De aki felismeri, hogy Isten által mindenkinek elrendelt célja ugyanaz, akkor nem marad sok választásunk, különben a magányos utunk sem célba nem ér, sem pedig egyedül viselhetetlen szenvedései nem nyernek sem vigaszt, sem gyógyulást. Jézus útja nekünk szánt út, Jézus igazsága nekünk szánt igazság és Jézus élete nekünk szánt élet. Miért gondolnánk, hogy ebben Jézus ne lenne követendő vagy, hogy Jézus ne segítene ebben? Erre kapjuk életünket, talentumainkat és az Ő örök útitársaságát. Akkor mi a kérdés?

2023. november