Változás vagy állandóság? Melyik a helyes? Melyik a kedvezőbb? Ezen gondolkodva jutnak eszembe párhuzamok (szakmai ártalom). Például az öröklődés fantasztikus jelensége. Egyes tanulmányok állítják, hogy Isten a természet törvényeinek megteremtésével indította útjára ezt a csodálatos világot. Ezt sem lehetett volna jobban feltalálni. Legalábbis nem emberi ésszel. Az öröklődés zsenialitása, hogy szinte hibátlanul képes millió és millió sejtosztódással továbbadni a kódot. Egészen elképesztő, többszörös védelemmel rendelkező mechanizmus gondoskodik erről. De, akárcsak a keleti szőnyegkészítőknél, ahol mindig szándékosan vétenek valami mintázati hibát a szőnyegben (hiszen csak Isten alkothat tökéleteset), itt is van egy kicsiny tévesztés. Egészen apró hibák bizonyos gyakorisággal előfordulnak, átjutnak az „ellenőrzésen” véletlenszerűen. Nagy részük rejtve marad, nincsen semmi következményük. Ez olyan, mint mikor gyermekkoromban egy öreg csöves rádiót szerelgettünk. Kíváncsiak voltunk, melyik és mennyi alkatrészt lehet eltávolítani belőle, míg el nem hallgat. Nem gondolnám, hogy megtaláltuk a fölösleges alkatrészeket, tisztelem annyira a mérnöki tudást, amitől bizonyára mindennek volt valami funkciója, mégis, elég sok dolgot ki lehetett iktatni és még mindig szólt. Más, szintén nagyon apró hibák abszolút végzetesek, az érintett sejt sem ér meg még egy osztódást. Vannak olyanok is, amelyek valami extra tulajdonságot hoznak létre, amitől a szervezet védett lesz egy betegségtől, gyorsabban tud futni vagy feltalálja a dinamót. Az öröklődés csodája az állandóság és változás olyan egyensúlya, ami fantasztikus dolgokat művel az egész élővilágban vagy akárcsak egyetlen fajban, mondjuk az emberben.
Eredeti gondolatom előtt megint csak egy párhuzamokat hozok elő. Hagyományok vagy azok sutba dobása? Reformok vagy forradalmak? Ezek mind lehetnek jók és végzetesek. A rendszer (a szervezet), azt tolerálja, azt preferálja, amely változások több hasznot hoznak, mint működési zavart.
Kicsit túl filozófikusra sikeredett a bevezetőm, pedig egészen egyszerű dologról szerettem volna megemlékezni. Miképpen állunk, mi mezei földi halandók, a megszokottsághoz, állandósághoz és a változáshoz, az újhoz? Nem vagyunk egyformák (sajnos és szerencsére). Vannak, akik a változás, változatosság és vannak, akik az állandóság és megszokottság hívei (rabjai?). Valamint ennek rengeteg variációja. Mennyire ragaszkodunk megszokott értékeinkhez, tudásunkhoz, ítéleteinkhez, milyen könnyen adjuk fel azokat? Vajon itt is érvényes az aranyszabály, mi szerint a megtartás és megújítás ideális aránya fenntartja, megőrzi működésünket, ugyanakkor lehetőséget ad a változó környezethez való alkalmazkodáshoz egy jobb működés kialakításáért? Sokunkról elmondható, hogy változatlan környezetben nem szívesen változtat, inkább ragaszkodik a már elértekhez, megszokottakhoz.
Kívülről nézve sokan érthetetlen módon kötődnek nem ideális működéshez, élethez, hordozzák annak terheit. Mások meg felrúgják megszokott életüket, olykor csődközeli állapotokat előidézve, kiérdemelve az önsorsrontó címkét. Van egy másik szemszöge is a megőrzésnek és változtatásnak. Érezhetjük úgy, hogy zsákutcában az életünk, beragadtunk egy kedvezőtlen élethelyzetbe, felhalmozódtak problémáink és nem akarnak ritkulni. Megérlelődött a változás, változtatás igénye. Min változtatunk ilyenkor? Ez egy nagyon fontos stratégiai kérdés. Legtöbben munkahelyet váltanak, elválnak, külföldön próbálnak szerencsét. A problémák forrását a külvilágban keresik. A felelősséget a kormányban, az időjárásban, a másik emberben, a balszerencsében találják meg. Ritka eset, mikor magukban keresik a megoldást és magukon kezdik a változtatást. Miképpen a boldogság sem anyagi és emberi körülményeinkben gyökerezik, így a változás a körülményekben sem fogja okvetlenül jobbá tenni életünk menetét. Hogyan lehet ezt megtapasztalni? Például új munkahely, társ esetén gyakran ráébredünk, hogy hosszabb, rövidebb idő után ismét előállnak a már ismert problémáink. Ilyenkor születnek a nagy bölcsességek, hogy „minden nő/férfi egyforma”, „minden munkahelyi vezető egyforma”. Nagyon nagy alázat és elkeseredettség kell ahhoz, hogy magunkban keressük azt, ami kiváltja környezetünkből mindig ugyanazt. Mérhetetlen kín is egyben – ami nagyobb a pillanatnyi helyzet okozta fájdalomnál – amit az a csalódás okoz, hogy bármit is teszünk, nem tudunk változtatni életünkön. Nem lesz jobb, csak más! Életem egy területén viszonylag korán felismertem, hogy ha a körülményeken változtatok, nem lesz jobb, valamit magammal kell kezdenem, hogy elviselhetőbb legyen az életem, az adott típusú helyzet. Nekem ez nagyon lassan ment és nagyon keservesen. Elmondható, hogy évtizedes gyötrődés vitt el oda, hogy egészen hasonló szituációkat békével és megérlelt gyümölcsökkel viseljek, ami az életem jelentős javulását is eredményezte. A folyamat nehézsége abban áll, hogy más szemében könnyebben vesszük észre a szálkát, mint sajátunkban a gerendát. A másikról könnyebben meg tudjuk állapítani, miért szerencsétlen és boldogtalan az élete. Magunkról igen nehéz megállapítani, mit is kellene megtartanunk és min változtatnunk.
Van-e a világon olyan, ami úgy jó, ahogy van? Nem igényel változást? Jakab levelében olvashatjuk (Jak 1,16): „Szeretett testvéreim, ne tévelyegjetek: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosság Atyjától száll alá, akinél nincs változás vagy változásnak árnyéka.” Az egyre gyorsabban változó világ gyakran próbára teszi a régi értékeket, aktuálisak-e még vagy lecserélni célszerű őket. Az élő szervezetekben is vannak olyan működések, amelyek olyan dolgokat kezelnek, amelyek nem látványosak, főleg nem újszerűek, forradalmiak, viszont az élethez nélkülözhetetlenek. Hiába a csodálatos tulajdonságok, készségek sora, ha az alapokat nem tartjuk fenn, összeomlik a rendszer. A változó világ igényelhet sok új tudást, készséget, alkalmazkodást, ha azonban az alapokat jelentő értékeket számolja fel, bármit is ígér az új rendszer, élhetetlen lesz.
A változás is, mind sok minden más, bizonyos relativitást, viszonylagosságot hordoz. Mind a mértéke, mind az iránya. Parányi életünkben kap ez értelmet. Ha elődeink próbálkozásait, változásait, változtatásait fontolóra vennénk, sokkal előbbre tarthatna az emberiség.
Szerencsétlenségünkre minden nemzedék magával viszi a sírba próbálkozásainak tanulságait, kudarcait, eredményeit. Ezért járjuk újra és újra ugyanazokat a zsákutcákat és jutunk viszonylagos megnyugvásra, ha már szenvedéseink tetőznek. Ez folyik Ádám és Éva óta. Istenhez való viszonyunk hol közelít, hol távolodik és ennek függvényében alakul életünk az anyagi világban.
2017. június
Be the First to Comment