Az életben sok nehézséggel kell megküzdenünk, amelyek mind megoldásra váró feladványok. Nem feltétlenül a problémák, hiányok, szenvedések megszüntetésével, hanem, hogy értelmet nyerjenek. Ezáltal megszűnnek létezni vagy csak problémának és szenvedésnek lenni, jóllehet kitartanak velünk. Mégis, talán a legnehezebb feladvány, életünk igazi értelmének, fő feladatának megtalálása és bizony sokan szenvednek is, amíg nem járnak sikerrel. Úgy cseperedünk fel, hogy a szeretteink, a világ, elhalmoznak mindenféle irányadással, „bölcsességgel”, célkitűzéssel, mire is kellene törekedni. Szeretetből ránk akasztanak egy csomó terhet, amivel maguk sem boldogultak, esetleg bele sem vágták a fejszéjüket, de valamiért azt hitték egész életükben, hogy az lenne a számukra ugyan elérhetetlen, de vágyni kötelező csúcs. Természetesen van köztük rengeteg részcél, ami valóban segít minket utunkon, sőt életünk értelmének megtalálásában is. De hát a sok tanács közül ki tudná kirostálni azokat, amelyek tényleg az élet teljességére visznek és melyek, amik akár egész életünket zsákutcába terelik.
Mondhatnánk, duzzoghatnánk, hogy milyen élet az, aminek csak a vége felé jövünk rá a nyitjára, mit is kéne célozni, mit is kéne tenni? Idővel rájöhetünk, hogy életünk értelme, annak értelmének megtalálása, egyben már szinte a célt is jelenti. Azaz, nem csak arról van szó, ha sikeresen teljesítem az első osztályt, akkor beléphetek a munkakörömbe, amire érdemessé és alkalmassá válok. Természetesen, akinek még marad ideje és ereje, akkor tud sok jó dologhoz hozzájárulni a világban és másokat megsegíteni. Ezt csak a Mindenható tudja, kinek ad ilyen munkát és ki az, akit csak megtisztítva egyszerűen befogad szerepének eljátszása után (hiszen mindenkire szerep vár), bár látszólag egész élete értelmetlenül telt és a külvilág számára értelmetlenül is ér véget.
Ha az ember belátja, hogy szerető szülei mindent érte tettek a világ legnagyobb szeretetéből és a világ legtitkosabb, legértékesebb adományaival, akkor először megbocsát a nehezteléséért, mikkel terhelték „értelmetlenül” és „szeretetlenül”. Fokozatosan rájön a leckék értékére, lesz egyre hálásabb és lesz egyre hajlandóbb arra, hogy környezetének mindazt tovább adja, annak ellenállása dacára. Mert ő nem csupán tanult, nevelődött, hanem meggyőzötté vált, hiszen meglátta az értelmetlennek látszó szabályok, terhek jelentőségét és gyümölcseit a maga és mások életében. Elhordozni képes lesz azt, hogy többnyire nem tudott időben hálát adni, sőt, tudjon adni, pedig sosem fogja megérni a hálát érte.
Azt is megtanulja a szerencsés, hogy feladata nem feltétlenül a világ legyőzése, a siker, hanem a helytállás egy látszólag jelentéktelen és eredménytelen feladatban, ami nála hatalmasabb erők működésének teremt utat. Nem véletlenül van az ősrégi figyelmeztetés: egyengessétek Isten útját! Nem azt kaptuk, hogy harcoljátok ki az Ő országát, indítsatok erőszakos háborút a mennyország megteremtésére, térítsetek meg népeket tűzzel, vassal. Országának építése az Ő útjának egyengetése, az Ő békéjét nem „békeharccal” fogjuk elérni. Ha az ember felismeri a jelentőségét látszólag jelentéktelen közreműködésének, felfogja, milyen értékes ez a szinte semmi, mert az hiányzik isten teljes művéből, dicsőségéből! Ha egy csodálatos orvostudós dicsőségéhez úgy járulok hozzá, hogy csak engedelmesen beveszem a gyógyszerét, akkor én szinte semmit nem teszek hozzá képest, mégis velem és gyógyulásommal lesz teljes az Ő sikere. Visszaolvasva, talán ez a hasonlat nem is hasonlat.
Azt hiszem, ha az ember mindenféle kaland, megpróbáltatás végén kész hálát adni és megköszönni életét, akkor jól végezte iskoláit, még ha rengeteg intőt, bukást kellett is abban elhordozni. Bár utam még bizonyosan tartogat még kihívásokat, leckéket, megpróbáltatásokat, igyekszem kitartani a hálaadásban, de mivel esendő vagyok, kérem, hogy ebben meg is tartson szerető Atyánk.
Mikor kicsinyek vagyunk, vágyunk a felnőttségre, sőt követeljük örökségünket, amikor még elhordozni sem bírjuk, mint a gyerek, aki az apja kabátját megemelni is alig bírja. Akarjuk a mindentudó, mindenható, mindenre képes felnőttséget, hogy végre saját kezünkbe vegyük sorsunkat. Elfordulunk szüleinktől, megtagadjuk, lenézzük őket és leromboljuk, eltékozoljuk, amit építettek nekünk, bennünk. Munkánk végeztével vágyakozunk vissza a szeretett gyermekségbe, immár belátva annak kegyelmi állapotát. Ez az út adatik az ember és az emberiség számára fennállása óta.
2025. augusztus
Be the First to Comment