Mennyire botránkoztató ez a szóösszetétel? Hallottam már mély felháborodással tiltakozni, hogy miért kellene mindenkit szeretnünk vagy akárkit is, aki iránt nem érzünk vonzalmat, sőt, esetleg éppen visszataszító?
Sokan a leggyalázatosabb, belügyeikbe való avatkozásnak tekintik a szeretet parancsát. Hogyan is lehetne külső utasításra szeretni? Már milyen feudális, tekintélyelvű dolog ez? Miközben nem árt egyébként tisztában lennünk azzal, hogy mindenkinek joga van a szubjektív gondolataihoz, érzelmeihez. Félelemhez, bánathoz, örömhöz, vonzalomhoz, utálkozáshoz. Kár lenne vitát nyitni azon, mi vajon az a képtelenség, hogy nem szereted a sajtos tésztát vagy milyen gusztustalan dolog a disznósajt élvezete. Milyen alapon parancsolhatnánk érzelmeinknek vagy mások érzéseinek, mégis próbálkozunk vele gyakran.
Valahol összekeveredett a két szeretet fogalma a szóban és a világ csak az egyikről hajlandó tudni és tárgyalni a fentiekből fakadóan. Isten végtelenül szereti teremtményeit. Vitathatatlan, egyesek olyan dolgokat művelnek, ami szeretetre méltóvá teszi őket, mert Isten tetszésére élik életüket és viszik végbe küldetésüket. Ugyanakkor többségünk legtöbbször nem úgy közlekedünk a világban, hogy akár embertársaink tetszésére legyünk, de Istennek, aki legbelsőbb gondolatainkat is látja, végképp sok élvezetet, örömöt nem okozunk. Botránkozunk is és kétségbe vonjuk létezését, de legalábbis igazságosságát, mikor nem vesszük észre, a bűnös emberek hol fizetnek vétkeikért és látszólag élvezhetik azok gyümölcsét. Arról azonban gyakran megfeledkezünk, hogy ennyi rengeteg embernek a balga és bűnös élete milyen végtelen szenvedést okozhat Teremtőnknek és akkor még nem is káromoltuk, nem is szögeztük fára. Pedig azt is rendszeresen megkapja.
Ugyan milyen szeretetet válthatunk ki Belőle? Mi az a szubjektív érzése, ami által mindig megbocsát és a legbűnösebb ember mellé is odaáll, hogy megszabadítsa bűneitől? Ő miként képes szeretni a számunkra szerethetetlent?
Isten a szeretet, ebből kifolyólag nem parancsszóra szeret, miként azokat sem a törvény irányítja, akikben jelen van és ezáltal a szeretet hordozói. Nekik nincs szükségük parancsokra, törvényekre, mert ők szeretnek. Ítélkezés, részrehajlás és pártoskodás nélkül. Isten mindenhova és mindenkihez el akar jutni a végtelen szeretetével, hogy megajándékozzon az Ő üdvösségével, az örök élettel, saját magával.
Szeretetre szólító parancsunk nem érzelmeinknek akar diktálni, a „spontán” szeretetet nem lehet erőltetni. A szeretet és erőszak nem fér össze, ezért is kaptunk szabad akaratot. Miért kell igyekeznünk a számunkra érzelmileg közömbösek, de különösen ellenségeink irányában a szeretetre? Mert ezzel juttatjuk el Istent hozzájuk, akiknek a legnagyobb szükségük van rá. Minél több bennük a gyűlölet, Istenre annál nagyobb szükségük van, ezért annál nagyobb erőfeszítést kell tennünk, hogy közvetítsük hozzájuk azzal a szeretettel, amely Istené. Az áldozatvállaló szeretetet, aki életét adja a bűnösökért is.
Erre van nekünk is szükségünk, hogy áldozatunk eredményeként, mint közvetítőket, átjárjon Istennek a szeretete. A csodálatos ebben, hogy nem csak nem lehet, de nem is kell ítélkeznünk másokon, sem magunkon, sem pozitív, sem negatív értelemben, mert bármi is a valóság, Isten szeretete fogja gyógyítani mindannyiunk bűnét. A közvetítőkét és „célszemélyekét” egyaránt. Megvalósulhat ezáltal, hogy bár bűnösek vagyunk, ezáltal mégis tudunk képesek lenni a jóra.
Eközben, közvetítőként, nem ritkán áldozatul esünk magunk is, ettől még Isten közvetítése nem marad hatástalan a világban, miként egyetlen, szent Fiának áldozata sem.
Mindez szépen hangzik, de vajon magunktól képesek vagyunk-e Istent eljuttatni embertársainkhoz? Aligha. Sem megbocsátani, sem szeretni nem vagyunk képesek saját erőből, mert az érzelmeink, a szubjektív, énünkhöz kötődő indíttatások lesznek mindig erősebbek. Isten a forrása minden szeretetnek, így a megbocsátásnak is.
Erre, a megbocsátásra és szeretetre csak akkor leszünk képesek, ha magunk is befogadjuk. Ez eléggé logikusnak tűnő gondolat, hiszen ha Isten a szeretet, akkor azt a szeretetet csak úgy kaphatjuk meg, ha Ő adja oda magát nekünk, mert kiérdemelni úgy sem tudjuk. Kínálja is magát naponta. Amennyire be tudjuk fogadni, annyira tudunk szeretni kedveseket és ellenségeket is egyaránt. Egyébként csak azokat kedveljük, akik pillanatnyilag éppen hasznunkra vannak vagy büszkék lehetünk rájuk, de ahogy elfordulnak vagy éppen maguk is támaszra szorulnak, elmúlik érdekes módon a vonzalmunk. Szavunk is van rá: kiábrándulunk. Miként még a sláger is mondja, „…mikor szeretni már nincs mit bennem, akkor nagyon kell, hogy szeress engem!”. Ha ebben remélni akarunk, akkor kérjük mindenekelőtt ezt Istentől!
2024. január
Be the First to Comment