Mióta életemben előtérbe került a hit Isten országában, azóta töröm gyakran a fejemet azon, hogyan is jutottam el ide. Mondhatnánk, miért is érdekes ez, örüljek, ha ez jó nekem és nézzek inkább előre. Ha az ember a hosszas és fáradságos kirándulás során talál egy kiváló éttermet, akkor nem okvetlenül csak azért érdekes a megtett út, hogy visszataláljon a parkolóban hagyott kocsijához, hanem, hogy kitalálja, miként is lehetett oly szerencsés, hogy ilyen helyet talált. Jelen esetben engem természetesen az utóbbi érdekel és leginkább azért, mert ezzel is többet tudhatok meg ember és Isten kapcsolatáról, de talán még fontosabb, hogy tisztábban lássam az utat, amelyen másokat is szeretnék segíteni.
A tipikus emberi gőg azt gondoltatta velem gyakran, hogy megdolgoztam, megszenvedtem ezért.
Mivel én véletlenül sem ott kerestem boldogulásomat, ahol kellett volna, ezért elég hosszú és rögös volt az út. Mentségemül hozom fel, hogy nekem semmilyen kapcsolatom nem volt Istennel, sem egyházzal, még emberekkel sem nagyon, csak a tudománnyal. Azt kell mondjam, ha nagyon önkritikus vagyok, hogy nem is érdemeltem ezt meg, hiszen mások sokkal többet és hosszabban szenvednek, törődnek és keresgélnek és mégsem adatik meg, hogy jó ajtón kopogtassanak.
A hitem volt erős, hogy létezik az út, kell létezzen, ami vezet valahova, ahova érdemes eljutni. Ez elég kevés támpont volt, kb. annyit jelent, mintha gondolnánk, hogy létezik egy olyan kapu a térben, amin át bárhova el lehet jutni egy pillanat alatt vagy létezik az időutazás. A tudományos kutatásban óriási segítséget jelent, ha tudjuk, hogy a versenytársaink már megoldottak valami problémát. Sokkal gyorsabban haladunk, mintha bizonytalan lenne az eredmény. Amerikába is csak először volt nehéz elhajózni, a követőknek már gyerekjáték volt ehhez képest. Ha ilyen biztos támpont nem létezik, akkor nem tudhatjuk, hogy egy hét az út vagy soha nem is érünk oda, mert nem is létezik bizonyosan a célpont. Ehhez elég nagy bátorság kell, hogy ilyen utakat bevállaljon akár a kutató, akár a felfedező. Isten országáról sok nemzedék hallott már, rengeteg hírnöke volt már minden korban. Valahogy mégis elégé korlátolt volt a meggyőző erejük, még a legnagyobbaknak is. „De megmondtam nektek, hogy noha láttatok engem, mégsem hisztek.” (Jn. 6, 36)
Itt már van is egy érdekes bökkenő. Miért a megosztottság, amiért annyira eltérően reagáltak az emberek ezekre a hírnökökre? Vallási neveltetés, előélet? Nem igazán. Sőt, a hivatásszerűen vallással foglalkozók, a farizeusok bizonyultak a legérzéketlenebbeknek. Rajtuk kívül rengeteg nem hívő, pogány is megtért. Rengetegen hittek a szemüknek, hittek a hírnökök szavainak, példamutatásának és végtelenül eltökélt boldogságuknak és ebben való elszántságuknak, hogy egész életüket félretolva váltak hírnökké.
Nekem nem volt támpontom. Nem olvasgattam szentek életét, sem az evangéliumokat, azok üzenetét sem kerestem, ezért nem is láthattam az életben, az emberek között. Így aztán a célpont teljesen ismeretlen volt. Ebben a botorkálásban találtam néha csak olyan morzsákat, amelyek arra utalnak, hogy vannak az életben, akár a saját életemben, olyan történések, amelyek nem magyarázhatók, nem logikusak (földi, anyagi világban gondolkodó ember számára), de nem is a szerencsén, véletlenen alapulnak, sőt apróbb törvényszerűségek is körvonalazódtak. A lélektan is érdekelt, hátha ott van a válasz. Azonban úgy tűnt, hogy ezek a homályosan felsejlő dolgok még azon is túlmutatnak. Nem ragadtam le a lélektannál, mert úgy sejtettem, hogy rengeteg dolgot lehetne rendszerében magyarázni, de messze nem mindent.
Sok tanúságtételt hallgattam már a Mária rádióban. Az esetek zömében nagyon hasonló a képlet. Vallásos neveltetés, családi háttér, aztán a többség úgy gondolja, hogy ez nem neki szól, maga is el tudja igazgatni az életét és saját kezébe veszi a dolgokat. Aztán, mikor térdre esnek, akkor rövidebb, hosszabb tanakodást követően Istenhez fordulnak és lám, nem hiába.
Az én szemem elől ez az út el volt rejtve. Úgy mentem előre, mint egy hangya, akinek a fejére ütnek egy varázspálcával és fáradhatatlanul törekszik egy ismeretlen cél felé, mint egy régi rajzfilmben, még a fűszálat is úgy kerülve, hogy felmászik a tetejére és a túlsó oldalán lejön.
Végezetül ért az az élmény, hogy sok szenvedés után, rengeteg ember megismerésével és néhány evangélium magyarázat meghallgatása után kezdett összeállni a kép. Mint a színkódos kifestőkönyv, amiben csak pöttyök vannak számokkal, látszólag semmit sem ábrázolva. Aztán az ember kezdi kiszínezni a kódok szerint a pöttyöket és kezd megjelenni a kép. Hosszú még az út a teljes képhez, annyi azonban már látszik, hogy nem lehet eleget foglalkozni vele.
Gyakran nézek vissza ezen az úton és még mindig alig hiszem el, hogy ide eljuthattam. Tényleg azt érzem, hogy nincs fontosabb mondanivalóm annál, hogy: Hé, ember, dobd el, amit éppen csinálsz és keresd az Urat!
Mint aki kincset talál… „Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, ha megtalál, elás, és örömében elmegy, eladja mindenét, amije van és megveszi azt a szántóföldet.” (Mt. 13, 44-45)
Anyagi világban gondolkodó embert formáz meg az üzenet. Azonban a folytatás már kicsit hiányzik.
Milyen érdekes is ez a kincs, ha belegondolunk! Ez nem az a kincs, amit gyorsan eldug az ember mindenki elől, hogy ne kelljen osztozni, hanem nekiáll szétszórni, mert ez az a kincs, ami gyarapszik a kezünkben, ahogy osztogatjuk! Ez a kincs kicsit többet ér, mint az, amit talál az ember és onnan vége a nyugodt életnek, de könnyen a nyugtalannak is, mert kifosztják előbb, utóbb.
Visszatérve az úthoz… Ahogy forgatja az ember a Szentírást, elég sok és érdekes utalás történik erre.
„Szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt…” (Mt. 7,14)
Tényleg ugyanazt kellene bejárnia a gyermekeknek, akik Jézus szerint a legesélyesebbek, Nikodémusznak, a Jézust éjszaka felkereső farizeusnak, a rakat bűnös vámszedőnek és kurtizánnak? Még az Apostolok is össze, vissza csetlettek-botlottak.
Különös dolog, hogy éppen a társadalom aljából voltak a világ megbotránkozására Jézus legjobb kliensei. Valóban, a szükséges alázatot hol találhatjuk meg inkább, a világ ékességei, előkelőségei vagy azok között, akiket a világ megvet és még magukat is lenézik? Itt tud Jézus szeretete és irgalma legjobban érvényesülni.
Az tény, hogy a boldoggá, szentekké váltak meglehetősen hasonlatosakká lettek egymáshoz, de hogy közös lett volna az útjuk, az inkább csak a célegyenesről mondható el.
Eleve kinek van esélye? A kiválasztottaknak?
Jézusnak a kiválasztott népre volt kezdetben küldetése és ehhez tartotta is magát. Ritka kivételnek számított a kánaáni asszony, aki kidumálta Jézusnál, hogy bár ő nincs rajta az ügyféllistán, mégis járhat neki a kegyelmekből (Mt. 15,22). Vagy a százados, aki szolgája érdekében járt közben végső reményében, noha tudta, hogy nem lehet Jézus társasága sem (Lk. 7,7).
Valahol ott érezni egy változást, mikor a menyegzőre nem mennek a meghívottak (Mt. 22,3). Akkor már mindenkit igyekeztek a küldöncök becitálni az ünnepségre (Mt. 22,9). Ez már egy koncepcióváltást jelent, még akkor is, ha kötélnek állók nem mindig lettek alkalmasak (Mt. 22,12).
Később már több utalás is történik arra, hogy a kiválasztottak méltatlanokká válhatnak és akkor mindenki szóba jöhet. Az apostolok már az egész földkerekségre mandátumot kaptak, ami nem csoda, hiszen a kiválasztott nép képes volt még a Messiással is elbánni.
Így eléggé változónak érezhetjük az emberek, népek halmazát, akik Isten országába hívatottak.
Ez úgy tűnik, mintha az emberek, egyének álláspontján múlna, hogy részesülnek kegyelmekben. Ezt látjuk az említett példákból is.
Mégis, van pár utalás arra, hogy talán ezek az álláspontok sem teljesen önerőből születnek.
„Senki nem jöhet énhozzám, ha az Atya, aki elküldött engem, nem vonzza őt… „(Jn. 6,44). Hogy ez mit is jelenthet? Azokról van szó, akiket vonz az atya. Rendben, de ez azt jelenti, hogy a kiválasztottakat vonzza az atya, mint a mágnes és ezáltal válnak alkalmasokká vagy, akiket érdekelnek az Atya „dolgai”, azok vonzódnak irányában és jutnak tovább is?
Két sorral tovább talán sejthetjük a választ: „…Mindaz, aki hallja az Atyát, és tanul tőle, énhozzám jön.”(Jn. 6,44). Itt azonban ismét elbizonytalanodhatunk, mert nem bárkiről van szó, lehet szó, hanem, aki hallja az Atyát!
Kicsit ismét továbbhaladva, újabb pontosítással találkozunk: „...Ezért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, ha nem adta meg az Atya neki.” (Jn. 6,66)
Persze, az apostolok más csapatot képeznek, őket Jézus választotta.
De vajon nem választottak-e azok is, akik hallják az Atya hangját és igyekeznek tanulni is tőle?
És miért a diszkrimináció, hogy nem hallhatja mindenki az Atyát?
„Megkövéredett ennek a népnek a szíve és fülükkel nehezen hallanak, szemüket behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek és meg ne térjenek és én meg ne gyógyítsam őket.” (Mt. 13,15).
„Még sok mondanivalóm van, de most nem tudnátok elhordozni. De amikor eljön az, aki az igazság Lelke, elvezet majd titeket minden igazságra….” Jn.16,12
Talán egy válasz lehet a következő: „Mert tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy ne tegyünk több terhet rátok ezeken a feltétlenül szükséges dolgokon felül.” (ApCsel. 15,28)
Nem tudhatom, hogy ez személyes kiválasztás, engedély vagy egyszerűen csak számkombinációs nyitja van a belépésnek, hiszen körvonalazódik az is, hogy kik lehetnek alkalmasak erre az engedélyre….
Még itt is láthatunk kettőséget az esélyekben: az Atya aktív részvétele és önerőből a látóterébe jutás is segíthet minket közelebb.
„Magasztallak Atyám, menny és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elöl, és kijelentetted a gyermekeknek.” (Lk. 10,21)
Miként „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa…” Mt. 5,3.
„Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent” Mt. 5,8.
Ugyanakkor erős utalás van arra, hogy Isten a Szentlélekkel nyilatkoztatja ki magát, válik láthatóvá:
„Aki hisz bennem, amint az Írás mondta, élő víz folyamai áradnak annak belsejéből. Ezt pedig a Lélekről mondta, akit kapnak majd a benne hívők, mert még nem adatott a Szentlélek, mivel hogy Jézus még nem dicsőült meg.” (Jn. 7, 38-39)
Önerő példái: „Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek.” Mt. 7,7. és az özvegyasszony és a bíró esete: ”Vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjelnappal hozzá kiáltanak segítségért, vajon megváratja őket?” Lk. 18,7.
Ezek arra utalnak, hogy a kitartó keresőket, kutakodókat előbb utóbb figyelemre méltatja az Úr, még akkor is, ha eredetileg nem látott bennük fantáziát. Eszembe jut, hogy miként lettem énekkaros a gimnáziumban. Első héten a karnagy megénekeltetett minket és kiválasztotta a jobbakat. Néhány hét után azonban az osztálytársaim feljelentettek, hogy van itt egy kollega, aki állandóan fütyülget és magában énekelget. Annak ellenére, hogy nem tudtam. Így aztán bekerültem az énekkarba.
Én elég kitartóan zörgettem rossz ajtókon, de talán elég zajos voltam, hogy a szomszéd figyelmét felkeltsem. Ezért gondolom, hogy mindenkit biztathatok azzal, hogy kérjenek és zörgessenek kitartóan, nem marad el a jutalmuk. Látok sokakat, akik lomhán, de keresgélnek, nem túl nagy meggyőződéssel, lassan, lassan haladva. Van, aki türelmetlenül és kitartóan kopogtat, viszont a választ nem fogadja el. Azon is gondolkodom, hogy Atyánk gondoskodik róla, hogy keresőkké váljunk. Nem tudom ezt megítélni.
Vannak Istennek közvetlen beavatkozásai is, amelyek megnyithatják emberek szívét. Nagy, sorsfordító események az arra nyitott embereknél megtérést idézhetnek elő. De ez sem törvényszerű, hogy minden, valamilyen tragédiából megmenekülő ember Istennek adna hálát és követné.
A Szentlélek sem egy varázsütés, vagy legalábbis nem egyetlen, ha sorra vesszük ajándékait!!! Vélhetően, ezek híján, alighanem láthatatlan marad számunkra Isten országa…. „Az Úr lelke nyugszik rajta: a bölcsesség és az értelem lelke; a tanács és az erősség lelke; a tudás és az Úr félelmének lelke, s az Úr félelmében telik öröme...” Iz. 11,2-3.
Van rá esélyünk? „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” Lk. 11. 13.
Végül: „Akik benne bíznak, azokhoz jó az Úr, a lélekhez, amely őt keresi.” Sir. 3. 25.
2025. január (2018. augusztus)
Be the First to Comment