Nemzedékváltás

„Ezek a mai fiatalok!”. Hány generáció fogalmazta ezt a mély sóhajt az emberiség történelmében! Legújabb, leggyakrabban megfogalmazott feloldása, hogy az emberiségnek haladnia kell, új utakat kell találnia különösen a változónak vélt világban (bár régi írások és szerintem sincs új a nap alatt), mely változások tevékenységünk eredménye vagy valami természeti változás következménye, melyek szintén igen gyakran viselik az ember keze nyomát. „Nem állíthatjuk meg a haladást!”. Márpedig a haladásban az új generáció képzeli úttörőnek magát, szemben a konzervatív, maradi idősebbekkel szemben, akikről úgy vélik, hogy egy letűnt kornak az őskövületei, függetlenül attól, hogy háborús veteránok, életen át világot, embert vagy Istent kutatók vagy éppen irányítottak egy vállalatot, közösséget vagy ennél nagyobbakat.

Én úgy pontosítanám a kényszeres „haladni kell” zászlót, hogy „folyton tanulni kell!”. El tudom képzelni, hogy ez sokakat megbotránkoztat, pedig mind szakmámban, mind Istent keresésemben, mind önkormányzati képviselőként is ez volt mindig a zászlóm. Még akkor is, ha a környezet azt mondta, hogy nekünk dönteni, cselekedni kell, nem lehet csak tanulni. Ez nyilvánvaló. Akik irányításba, döntési pozícióba küzdik magukat, nem ott kell tanulniuk azt a területet és a vezetést. Márpedig, minden területen, ahova veti az embert a sorsa, elsődlegesnek kell lennie a legfontosabbnak:” Nem ártani!”. Ahhoz, hogy minimálisan ezt a célkitűzést megfogalmazza az ember, elég nagy alázat kell, márpedig ilyen pozíciókba többnyire inkább a becsvágy viszi az embereket, mint a szolgálatra való hajlandóság.

Isten „Tízparancsolat” fedőnéven őseinknek adott törvényei nem csak az egyénre vonatkoznak, de közösségekre is és kezelték ezt a nemzedékváltás problematikát, mélyebb magyarázat nélkül. Az előkelő negyedik helyen lévő parancsolat: „Atyádat és anyádat tiszteld!”.

A mai világban ez nem széles körben elterjedt és gyakorolt, pedig az emberi egyéni és közösségi lét igen fontos, jó gyakorlati ajánlása. Mielőtt megkapom, hogy tiszteletet követelek az ifjaktól, akik között népszerű még a tekintélyelvűség ádáz pusztítása is, elmondanám, fiatal fejjel miként vélekedtem erről. Pályakezdőként, jóllehet bizonyos területeken jártasabb voltam, mint akár jóval idősebb kollégáim és vitába is szálltam gyakran, mégsem tévesztettem el szem elől, hogy mielőtt több jogot vagy akár jövedelmet követelnék magamnak az idősebbekkel szemben, kellene valamit bizonyítanom a szakmámban és nem csak okoskodással, vitával bizonygatnom, hogy többet érdemlek. Ugyanakkor, már idősebb fejjel, ráébredtem, lehet ifjúként többet tudni a szakmákról, tudományokról, különösen az új technológiákról, lehet is már felmutatni bizonyos érdemeket, de egyben bizonyosan alulmaradok, még a legkevésbé versenyképesebb idősebbekkel szemben is: a tapasztalatban. Függetlenül attól, hogy azokat a tapasztalatokat ők jól vagy rosszul építették gondolkodásukba, gyakorlatukba, de odafigyelve, megfontolva azokat, akár jobban fogom tudni alkalmazni őket, mint ők. Ehhez azonban szükség van azok átvételére, még akkor is, ha nagyon harsányan, nagyon határozottan rosszul használják őket, legalábbis pillanatnyi megítélésünk szerint.

A tekintélyelvűségnek én sem voltam soha híve, de a tiszteletnek igen, még akkor is, ha valaki súlyos tévedésben látszik létezni vagy nagyon ellenkező irányban halad életében, mint én. Legtöbbet a másképp gondolkodóktól tanulhatunk, még akkor is, ha erősíti meggyőződésünket a saját elképzelésünk felől.

A tekintély nem lehet döntő a közösségi döntéshozatalban, gondolkodásban, de a tiszteletnek jelen kell lennie az értelmes nemzedékváltásban és különösen, a nemzedékek együttműködésében. Képviselőként többször megfordult a fejemben, hogy akár szavazati jogomról is lemondanék, sőt, akár mandátumomról, azzal a feltétellel, hogy látható, érzékelhető módon odafigyelnek véleményemre és megfontolják, még ha másként is döntenek.

Ez a fajta tisztelet az idősebbekkel szemben nem túl népszerű, akár családon, cégen, nagyobb közösségen belül nézünk körül. Vígasztalom magamat és kortársaimat, hogy nem botránkozom, miért nem kapok koromnak megfelelő tiszteletet, inkább addig maradunk fiatalok, amíg tisztelet nélkülözése ellenére képesek vagyunk kiharcolni azt a fiatalok között, mint akik azonos pályáról indulnak. Nem egyszerű, de ez a pálya és ez a dolgunk a következő nemzedék(ek)ért

Természetesen, ha ez a negyedik parancsolat élőbb lenne, sokkal könnyebb lenne mind az átadás, mind az együttműködés. Együttműködés nélkül nincs átadás, tanítás az iskolában sem. Akarata ellenére senkit, semmire nem lehet megtanítani, hiába tördeli kezét kétségbeesett szülő, pedagógus.

Másik oldalról, az idősebbeknek nem kell tisztelni az ifjakat azzal, hogy meghallgatják őket? Szent István Király Imre herceghez intézett intelmeiben fogalmaz meg ajánlást erről a nem túl idős trónörökös felé. Azaz, ifjakkal tanácskozva, a használhatóbbnak látszó ötleteket érdemes az öregebbek elé terjeszteni.

Mint említettem, magam részéről általában is megfontolandónak tartom a másképp látók véleményét, akár szakmában, akár emberi, hitbéli dolgokban. Minél távolabbi a nézetük, annál több hasznát veszem. Ezért nem csak a laikusok, pályán kívüliek véleménye érdekel munkámban, de a fiataloké, kezdőké is.

Itt szót is kell ejteni arról, miért is fontos az ifjak és idősebbek együttműködése és nem csak tisztelettudó egyoldalú vagy kölcsönös, egymás szavainak megfontolása. Szintén az előbb említett iratában szent királyunk kitér arra is, hogy a különböző nemzedékeknek hol van az erőssége és ennek megfelelően, hol érdemes használni őket. Annyit mondanék, hogy ezek a szerepek nem jelentenek fontossági vagy minőségi különbséget, sőt egymás nélkül nem is létezhetnek. Nevesen a fiatalok harci készségei és az idősebbek bölcsessége között ki tudna fontossági különbséget tenni? De tovább mennék István királynál. Miként a harcokban a fiatalok jártasságot, tapasztalatot, bölcsességet szereznek (nem ritkán sebeik és bukásaik révén, melyek nélkül nincs tanulás), így célszerű rájuk felelősséget is bízni (hívnám inkább így, mint hatalom vagy döntési helyzet). Miként Isten szabad akaratot adott nekünk, hogy annak jó vagy kevésbé jó használatával jussunk el hozzá, így a szülőknek is kell szabad akaratot biztosítani gyermekeiknek, az ifjabbaknak, hogy gyakorolják azt és annak felelősségét a saját bőrükön tapasztalják meg. Miként Isten is csak saját hatáskörünkben, főleg magunkra nézve adott szabad akaratot (hála neki, világra szóló hatalmat nem ad senkinek), így a gyermekeknek, fiataloknak is helyzetüknek megfelelő felelősség adásával tapasztalhatják meg a döntéseik következményeit. Aki nem tanulja meg kicsiben a bukást, döntéseinek következményeit, az felnőttként, nagyobb súlyú ügyekben, esetleg igen magas pozíciókban, igen komoly károkat okozhatnak maguknak és akár Isten egész teremtett világára nézve.

Az időseknek feladata felsegíteni az elbukott gyermekeket, levonni a tanulságokat, tehát tanítani. A szülőknek is nehéz feladat ez, megengedni a gyereknek, hogy elbukjon, összetörje magát, hogy életképes felnőtt legyen. Isten sem feltétlenül boldog végignézve az emberiségen, mit is kezdünk a szabad akaratunkkal, de hozzá sem jutnánk el soha, ha nem buknánk el, nem szenvednénk meg balgaságunk, bűneink következményeit.

 Az idősebbek felé nem kellemes a hírem. Ha a fiataloknak fizikai, lelki energiában kell(ene) bővelkedniük, az idősebbeknek a bölcsességben, türelemben, lelki teherhordozásban, tűrésben kell(ene) élenjárni, hogy valóban gyümölcsöző és példamutató legyen a korosztályok közötti együttműködés a közösség, de különösen a jövő nemzedék érdekében.

Honnan vehetnénk ehhez az energiát, muníciót? Mint bármihez. Istentől tudják a hozzá igyekvők megkapni azt a szeretetet, ami adja a türelmet, kitartást, megbocsátást még tiszteletlenségek, támadások, ellenállások során is. Egyébként csak ítélkezünk és botránkozunk, ami tilos, káros és haszontalan magunk és a világ számára és Istennek sem válik dicsőségére.

2025. október