Első nekifutásnak azt a címet gondoltam: „kivel is állunk szemben?”. Aztán, végiggondolva, rájöttem, bár manapság emberek harcban állnak, egymásnak farkasai, mégsem egymással állnak szemben, hanem olyasmivel, ami mindegyünk előtt ott áll és a mi állásfoglalásunkon, harcunkon múlik, hogy másokkal állítson szembe vagy a tényleges ellenséggel szemben erősítjük meg magunkat. De mi is lenne az a mi? Könnyen átsiklana a felületes olvasó, ha olyat mondanék, mint a gonosz, vagy ilyesmi. Nem, ehhez nincsen rá szükség.
Békeidőben, ha egyáltalán létezik ilyen, mert már annyira hangos a csatazaj, legfeljebb emlékeinket elhomályosítva kelti azt a tévképzetet, hogy korábban béke volt. Próbáljunk meg eltekinteni a harci cselekményektől, mit látunk a világban?
Népbetegség a szorongás, a depresszió. Még magunk is küzdünk vele. Legtöbbször találunk rá okot (aki keres, az talál), de bosszantóan, néha nem is könnyen. Ha fokozódik a „helyzet”, akkor egymás segítségére sietünk és szolgáltatunk okot, növekedjünk közösen a szorongásban. Sokat foglalkoztam életemben a jelenséggel, mert szenvedtem tőle és családi örökségnek, meg sorscsapásnak is tekintettem. Pánikbeteg is voltam ifjúkoromban, több műfajában. Kikeveredtem belőle, de csak gyanítom az enyhülés akkori okait.
Ha nagyon tömören kellene megfogalmaznom, mi is ezen lelki bajaink fő forrása, akkor a hálátlanságot és a megbocsátásra való képtelenséget jelölném meg. Nem értékeljük, amink van és nem bocsátjuk meg a sérelmeinket.
Most nem is az Istennek adott hálára gondolok, mert nem várható el mindenkitől, hogy higgyen benne, nem hogy még hálát is adjon neki, pedig még ma is fakad fel nem hívőkben is, hogy „hála Istennek!”. Hálát adni a sorsunknak, a tehetségünknek, adottságainknak, szorgalmunknak, szerencsénknek, szüleinknek, családunknak, kollégáinknak. Még aki maga érdemének tudja a jót az életében, még az is találhat hálaérzetre való alkalmat. A hála elemi formája, hogy számba veszem és számon tartom mindazt, amim van. Bármit, amit természetesnek, magától értetődőnek tartunk, megfoszt minket a hálaérzettől és sebezhetővé tesz a szorongás irányában. Mi segíthet ez ellen, ha semmi olyat nem találunk magunkon, amit különösebben értékelni tudnánk? Nézzünk már körbe, mennyi elesett ember kínlódik a világban. Sokaknak látványos az elesettségük, mert súlyosan híján vannak valaminek, de sokakon nem lehet okot találni, sőt, látszólag mindenük megvan. A látható hiányok, veszteségek emlékeztethetnének arra, hogy minket azok nem sújtanak.
Nem is a hitünkről beszélek, ha éppen azzal nem rendelkezünk és ezért annak a súlyos hiányát nem is tudjuk felmérni, hanem mentális egészségünk karbantartására is ajánlatos a hála gyakorlatok végzése, mint testünknek a reggeli torna. Ha ezt elhanyagoljuk, mondjuk reggelente és inkább azzal kezdjük a napunkat, mennyi dolgunk, mennyi problémánk, mennyi vágyunk és félelmünk van, akkor mozgósíthat minket, de üzemanyag és hit nélkül belehajszol a mindennapokba, ahol kétségbeesetten kergetjük ezeket és folyamatos kudarcélménnyel jutalmazzuk magunkat, ha ezek ma sem jöttek össze.
Sokan ezt a szorongást szívesen megosztják másokkal. Boldog idők, mikor a dicsekvés volt egy nem kedves szokás, ma inkább panaszainkkal versengünk, kinek van nagyobb baja.Testi, anyagi bajainkon túl a körülöttünk levő emberek, intézmények, törvények, minden is adhat okot panaszra. Még az is, hogy nincs időnk minden vágyunkat teljesíteni, még ha van is rá pénzünk! Gondolnánk, hogy ez is okot adhat szorongásra? Annak feltétlenül, aki nem él a hála lelki egészségmegőrző gyakorlatával.
Gondoljunk azokra, akiknek ezer boldogság elérhető forrása lenne életében, de hiányaikat üldözve vagy a világ balgaságai és bűnei miatt magukat büntetve nélkülözik azokat. Elhagyott nyaralók, kertek, természet, szülők, családok, gyermekek, barátok, műalkotások, sőt, egészség, mindent megadnának, ami a jó közérzethez tartozik, de magával rántja a sötétségbe a hálátlanság, a meglévő értékekről való megfeledkezés.
Aki javaira nem figyelmes, azokra nem vigyáz, nem gondozza, mert vágyaikat, félelmeiket hagyják uralkodni hálaadásról megfeledkezve és mások balgaságain, bűnein botránkoznak megbocsátás képessége híján, nincstelenné válnak, elveszítik javaikat, embereiket.
Sajnos, még azt sem tudják megbocsátani, ha valaki nem toporzékol valamilyen vágya vagy félelme miatt, aki nem botránkozik másokon és az egész világon és bőszíti őket az elégedettségük, békéjük, megbocsátásuk, amit bűnnek tekintenek és szintén megítélnek. Igénytelennek és lelkiismeretlen közönyöseknek, megalkuvóknak tekintik őket ott, ahol szerintük megengedhetetlen hiányok, bűnök és balgaságok vannak.
Végzetes hiba, ha valaki anyagi és emberi környezetén kéri számon békéjét, boldogságát. Ők elveszítik azt is, amijük van. Anyagiakban, emberiekben egyaránt.
Ez a veszély mindenkit fenyeget, főleg olyan világban, ahol erőszakosan erőltetik ránk a boldogtalanságot, melyet táplál a hálátlanság és az ítélkezés.
Adjunk hálát mindenért, a jóért és a rosszért és bocsássuk meg a világnak, hogy olyan, amilyen, különösen embertársainknak! Ez kell a lelki békénkhez, amivel van egyedüli esélyünk orvosolni a szenvedéseket.
A világ olyan mindenkinek, amilyen szemüvegen keresztül néznek rá. Aki a hibákra, hiányokra koncentrál, nem fog csalódni, mindenütt lát ilyet. Sőt, csak azokat fogja látni. Neki senki és semmi nem lesz megfelelő, mert nem tökéletes, de el fogja veszíteni, sőt dobni a tökéletlent is. Aki a jót keresi a világban, az meg fogja találni a legnagyobb megpróbáltatások, balgaságok és bűnök közepette is. Arra vigyázva, azzal jól gazdálkodva, megbecsülve, tovább tudja adni és megsokszorozza. Mi a dolgunk? A rosszat felkutatni és odaborítani másnak az ajtaja elé, vagy a jót kotorjuk elő a hamuból, szemétből és azzal gazdagítsuk egymást?
Emberek kis közösségei a legnagyobb megpróbáltatások idején gyakran ismerték fel, hogy tilos a panaszkodás, botránkozás, de a jó felkutatása és megosztása kötelességük az egyéni és közösségi túléléshez. De ehhez a találmányhoz nem a jólét vezette őket.
Most divat üldözni, aki a jót viszi a világba, mert nem nézhető el, ha nem a rosszra koncentrál és megbocsáthatatlan, ha megbocsát. Pedig a rosszat nem lehet legyőzni, miként a sötétséget sem. A jót kell felkutatni, sugározni, továbbadni.
2026. január
Be the First to Comment