Mindig embernek maradni!

MEGEMLÉKEZÉS

Kaptam egy gyászjelentést. Édesapámnak egyik legjobb barátja, Palojtay Béla halt
meg 94 éves korában. Falunkban nem ismert személyiség, csak neves zenész családunk
tagjai ismerik 1-2 unokáját. Nekik is köszönhetem, hogy e csodálatos embert
ismét megtaláltam a múltból pár éve és el tudtam menni hozzá megpróbálni
megköszönni azt, ami életemnek vezérfonala lehetett.
Ezeken a lapokon említésre méltónak tartom a megemlékezést róla, mert ő
volt általam valaha is ismert legnagyszerűbb ember, akit csak a szüleimmel egy
szinten tudok emlegetni, szeretetem és tiszteletem legmagasabb polcán. Nem tudok
életrajzot írni róla, lehet, hogy tévedek is pár apró részletben, csak egy olyan
emlékképet szeretnék megmutatni, ami roppant mélyen belémégett. Kilenc éves
koromban meghalt édesapám, ekkor Szegedről Budapestre költöztünk. Csak ettől
kezdtem megismerni, mert minden évben Karácsony előtt meglátogatott minket
és mesélt, mesélt, mesélt. Vártam ezeket a jeles alkalmakat és tátott szájjal, lenyűgözve
hallgattam.
Ahogy a meséiből kivettem, édesapámmal való kapcsolata vagy Pestszentlőrincről
vagy a keszthelyi agrár akadémiától datálódik. A közös katonasors
mélyíthette el igazán kapcsolatukat. Már átvonulóban volt a front, mikor egyetemistaként
besorozták és vitték őket egyre nyugatabbra. Már Németország területén
voltak, mikor körvonalazódott, hogy vagy húsdarálóban vagy hadifogságban
végzik. Kalandregénybe illő módon szöktek meg és keveredtek haza több
hónapos kalandozáson át, ahol számtalanszor elveszhettek volna. Béla bácsi nem
tudta eleget ecsetelni háláját minden alkalommal, mert meg volt győződve, hogy
csak édesapám pesti vagánysága hozhatta őket haza. Azért az igazsághoz hozzátartozik,
hogy a történetben pár részlet neki is nagy szerepet adott a túléléshez. Ez
fantasztikus kötődést jelentett egy fiatal gyereknek, aki elvesztette édesapját. Béla
bácsi hihetetlen műveltséggel, memóriával rendelkezett, évtizedek után is emlékezett
például villamos menetrendekre (amúgy nem hinném, hogy van az a lexikon,
ahonnan zavarba hozhatta volna egy címszó). Még ez is hagyján. Hihetetlen
méretű emberség volt benne. Aki ilyen embert nem ismert, az nem is ismeri ezt a szintet. Erkölcsi értékítélete, ugyanakkor szerénysége, megbocsátása, szeretete kisugárzó volt. Hitéről, vallásáról keveset beszélt, de ma már látom, hogy minden szava arról szólt. Pedig élete nem volt mai értelemben sikertörténet. Származása miatt képzettségének - hogy tudását, tehetségét ne is említsem - megfelelő állás közelébe nem juthatott, olyan helyen dolgoztatták, ahol egészsége is veszélybe került. Családjáért nem csak a háborúból hozta haza a Gondviselés, de ezeket az éveket is elviselte. Nagy sokára engedték csak helyzetbe kerülni. Csodálatosan, nagy hozzáértéssel illusztrált tudományos szakkönyveket, lektorált, szerkesztett. Életem egyik nagy útravalóját tőle kaptam. Egyszer azt mondta nekem, még gyereknek: A legfontosabb, hogy mindig emberek maradjunk. Ma is libabőrös a hátam ettől a formálisan szinte közhelyszerű kijelentésétől és évekig gondolkoztam azon, hogy mitől volt ennek ekkora hatása és egyáltalán ebben a rövid mondatban mitől van olyan tartalom, ami egy gyereket megfog. Aztán rájöttem, hogy nagyon nem mindegy, ki mondja ezt. Az ő szájából, az ő példájával bekeretezve tud működni ez az egyszerű kijelentés. Évtizedekkel később ehhez hasonló és kitartó élményem talán csak a megtérésem, amit szintén nehezen tudok magyarázni.
Béla bácsi! Köszönöm Neked az életedet, a példádat! Hiszem, hogy Istenünk úgy fog jutalmazni, mint aki a reá bízott értékeket megsokszorozta az Ő dicsőségére! Áldott életed után áldott legyen az emléked is!

2015. június