Visszatérő kérdéseim közül a leggyakoribb: hogy megfogalmazásom ne keltsen megütközést, honnan nyertem Isten iránti érdeklődésemet? Sok dolgot fel tudtam már sorolni ez ügyben, de mindig oda lyukadok ki, hogy ezzel sokan vannak így, mégsem léptek arra az útra, amelyre szól a hívás.
Az írásokban gyakran találok erre útmutatást, hogy ez nem rajtunk múlik, ez Isten kegyelme. Mégis, ha mindenkit üdvözíteni akar, akkor mi végre ez a megkülönböztetettség? Ennek is kell legyen valami oka, amit gyarlóságunkban nem látunk.
Vannak emberek, akiknek épp oly érthetetlen világlátásom, mint számomra, hogy másnak miért nem látható, ami nekem. Mégis foglalkoztathatják a másik oldalt ugyanezek a kérdések. Egyszer, egy ilyen ismerősöm kéretlenül, más témák közepette felvetette, hogy talán őt Isten dolgai azért nem izgatják ennyire, mert ő túl erős? Olyan szép hallani ilyeneket, már hogyne izgatnák ezek a kérdések, ha ilyen igen fontos észrevételt tud tenni! Úgy gondolom, ezért alaposan meg kell dolgozni. Az illető egyébként nehéz testi kereszteket hordoz, valóban figyelemreméltó tartással. Talán épp ez irányította ilyenre a gondolatait, mert felismerhette, mindent maga és a saját erejéből akar megoldani és viszonylag sikeresen ezt meg is teszi, de bizonytalan abban, mire lesz ez elegendő.
Igen, valóban! Alighanem boldogok a gyöngék, akik esetleg könnyebben engedik Istent belépni életükbe. Vannak szerencsések, akiknek elegendő egy lágy tavaszi szellő, másokat pedig többször is parázsra kell engedni, hogy kinyíljon lelkükön az az ajtó.
De a nyakasak számára is van terv, rájuk is szerep vár. Nem tudom, lehet-e különbséget tenni a messziről vagy a közelről érkezettek között, de talán a cél értékesebb azoknak, akik mögött hosszabb és rögösebb út áll. Éppen ezért, talán a célban is több minden telik ki tőlük. Nem jobbak vagy rosszabbak, mint a szomszédból érkezők, de valami más hivatásuk lehet olyan feladatokhoz, amelyekhez messzebbről kell nekifutni vagy nagyon más irányból.
Ezért is oktalan mások megítélése útkeresésükben, tagadásukban, egyáltalán hitükben, mert mindannyian alkalmatlanok vagyunk, de bárki válhat alkalmassá, amit bizonyosan nem láthatunk előre senkin! De a várható út hossza megbecsülhető, a mutatott alázat mértékéből.
Kétségbeejtő, mikor valakik az alkalmatlanságukat bizonygatják, miért is nem a jó úton járnak és ellenállnak a próbatételnek, hogy rátermettek legyenek valamire. Szinte nem engedik meg, hogy megtörténjen velük a jó, mert csak magukban gondolkoznak, nem hagyatkoznak arra, aki ki tudja belőlük azt munkálni. Mennyit sulykoljuk gyermekeinkbe, hogy bízzatok magatokban, miközben mi is azt látjuk, hogy csetlenek, botlanak saját tudományukkal, ügyességükkel. Mi sem bízunk bennük! Hogyan bízhatnék abban, akiben nem hiszek és aki mindig kudarcot vall önerőből? Mármint, jómagamban? Mert mindent magunktól származtatunk, a céljainkat, a munkánkat, szorgalmunkat, tehetségünket, sikerünket és kudarcunkat. Semmit nem engedünk ki a kezünkből, ezért csak annyira vagyunk képesek, ami rajtunk múlik, ami édeskevés, még az igazán tehetséges és szorgos embereknél is. Hogy mikre lehetünk képesek akár csak embertársainkkal, pláne Istennel, az elérhetetlen és elképzelhetetlen marad a kevélyeknek! Hiszen mind kiegészítjük egymást!
2025. február
Be the First to Comment