Kedves ismerősömnek említettem azt a mondást, hogy Isten akkora keresztet rak ránk, amekkorát el tudunk hordozni. Keserűen azonnal válaszolt, hogy akik véget vetnek életüknek, azok bizonyára nem tudták mégsem elhordozni. Annyit tudtam hirtelen válaszolni, hogy a kereszthordozás egy döntés kérdése. A kereszt felvétele rajtunk múlik, életünk egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb kihívása.
Akik látszólag a kereszthordozásban kudarcot vallottak, azok valóban a kereszt miatt mondtak csődöt, kerültek kilátástalannak látszó helyzetekbe? Főleg utólag, nem láthatunk fejükbe, szívükbe, de azért elég sokszor gyanús, hogy igazából szemmel nem volt látható az a hatalmas kereszt ill. ha megosztották, akkor gyakran azt láthattuk, hogy olyan terheket panaszoltak, amelyek sokak számára az élettel együtt járó „közönséges”, sokakat vagy mindenkit érintő nehézségek. Pl. ismertünk olyanokat, akik állítólag az öregedést, a hanyatlást (pontosabban annak gondolatát) nem tudták elviselni és inkább erejük, tehetségük teljességében vetettek véget életüknek, jóllehet, még évtizedekig oszthatták volna meg az emberiség számára azokat az ajándékokat, amiket kaptak. Vannak, akik halálfélelmükben vetnek véget életüknek, még akkor is, ha éppenséggel nincs is különösebben nagyobb esélyük az elmúlásra, mint egy átlagembernek.
Huszonévesen voltam pánikbeteg, így tudom, miként lehet nagyobb halálfélelme egy ifjú, makkegészséges embernek, mint egy rákos betegnek, akinek már talán élete végét is megjelölték. Hétköznapi, egyéb dolgokban is látok olyan mechanizmusokat, amelyek bizonytalan bekövetkezésű jövőbeni negatív dolgoknak elébe mennek és még egészen durva öncsonkítást is végrehajtanak, hogy e félelmüktől szabaduljanak. Hol vannak itt a keresztek?
Ugyanakkor látunk látványos kereszteket, amelyeket úgy hordoznak, mint egy szalmakalapot, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, az élettel együtt járó, annak napos oldalaihoz tartozó árnyak.
Isten tehetségeinkhez, képességeinkhez adja keresztjeinket is, testre szabottan. Gyakran látjuk, hogy nagyobb adományok mellé dukál a nagyobb kereszt is, ami arra utal, valóban képességeinkhez igazítja Isten a keresztjeinket.
Nagyon nagy kérdés azonban, ha felismerjük és felvesszük keresztünket, akkor önmagában a képességeink, erőnk elégségesek azok elhordozásához? Általában mire vagyunk képesek, eltekintve egy pillanatra a kereszthordozástól? Magunk ereje, tehetsége, ami meghatározza teljesítményünket? Persze, a hit is fontos hozzá, függetlenül attól miben is hiszünk. Ezt felismertem már akkor, amikor Isten dolgaiban (tudatosan) még eszem ágában nem volt ügyködni. Úgy gondoltam már akkor, az a lényeg, hogy higgyen valamiben az ember, mert anélkül semmire nem képes. Hogy átmenjünk a zebrán, ahhoz is kell egy hit. A pánikbetegséget visszafelé tekintve úgy írtam le, mint a hit abszolút nulla fokát. Mivel sok mindenben hittem már azután pályafutásom során, felismertem, hogy teljesítményünk, strapabírásunk attól is függ, hogy miben hiszünk. Magunkban: aki jól fel van vértezve talentumokkal, azok elég messzire jutnak. Igaz, folyamatos bizonytalansággal, félelemmel, szorongással, minél nagyobbra ismerik meg tehetségüket, annál nagyobb félelemmel, hogy ezt tudják-e kamatoztatni. Másokban: magunkat sem ismerjük, mire vagyunk képesek, nem hogy másokat. Állandóan csalódunk emberekben, mert nagyon szeretnénk őket tökéletesnek és mérhetetlenül erősnek látni, nagyon szeretnénk bennük hinni (szerelem), de mindegyik elcsúszik valamin és mi ki is vetjük őket a bizalmunkból. Pénzben: addig jutunk el, ameddig a pénz használ. Azon túl egy sötét űrben találjuk magunkat, ahol bármit csinálhatunk a pénzünkkel, még tüzet is rakhatunk belőle, attól sem világos, sem meleg nem lesz.
Folytathatnám a bálványok végtelen sorát, de vegyük észre, minél magasabban van valakinek a hite, az istene, annál nagyobb dolgokat remélhet, függetlenül az adottságaitól, képességeitől, körülményeitől.
Aztán, felvesszük egyáltalán a keresztünket? Melyik az az isten, amelyik esetleges kérdésünkre szeretettel elmagyarázza, hogy keresztjeinket azért adja, amiért szeretett egyetlen fiának és lássuk meg, hogy neki mit is jelentett végül a kereszt? Ha azon botránkozunk, hogy Isten hogy engedhette ezt a Fiúval, akkor magunk keresztjét is Isten verésének fogjuk tekinteni. Isten nem engedte, hogy ez történjék, ezt adta! Miként a Fiú pedig elfogadta tisztán előre látván, pedig lerázhatta volna magáról. Még mezei emberként is könnyen megúszhattuk volna a történetet, de Ő isteni hatalmával együtt elfogadta, elhordozta emberi testében megélve és megszenvedve!
Nos, megismételve a kérdést, melyik istenünk, bálványunk, központi prioritásunk válaszolja meg keresztjeink értelmét, így ahogy az egyetlen és valóságos Isten? Sőt, és jön talán a lényeg, melyik istenünk, bálványunk segít hordozni ezt a keresztet, amire magunk képtelenek vagyunk egyébként, még ha fel is vennénk? Márpedig az a kereszt, amit Ő nem tud hordozni, azt még Ő sem találta fel. Márpedig a magára vállalt keresztről még fogalmunk sincsen. Az értünk, bűnösökért és igazakért egyformán elhordozott keresztjét, sebeket, milliárdnyian égetjük, savazzuk, véreztetjük, cincáljuk bűneinkkel, kevélységünkkel és balgaságunkból. Mi hogyan adnánk életünket sokkal kisebb, felületesebben szeretett családunkért, közösségünkért, népünkért, akik minket elutasítva maguk feszítenek keresztre, megtagadnak, gyűlölnek, megítélnek és kínoznak? Milyen kereszthordozó a mi egyetlen és igaz Istenünk? Ki mástól remélhetünk?
Van az a pénz, ember, amitől, akitől például megszűnik a halálfélelmünk? Mi szüntetheti meg azt? Az örök élet ismerete, azaz, Istenünk ismerete, a kapott szeretet, ajándékok, keresztek felismerése.
Olyan erősek vagyunk, amilyen a mi istenünk. Kinek, milyen. Teszteljük!
Be the First to Comment