Istentől való távolságunk fogas kérdés. Tapasztalataim szerint gyakran tévedünk ennek felmérésében. Sokan igen hitbuzgónak tartják magukat, bár folyamatosan ítélkeznek embertársaikról, képtelenek megbocsátani és szenvednek, mert valahogy nem szeretik őket. Mások, úgy vélik, Isten és a hit világa roppant távoli számukra, mégis folyamatosan szeretetben, alázatban, elnéző megbocsátásban, türelemmel élnek az elvetemültebbek között is. Tapasztalataim szerint, az emberek kiváltképpen akkor érzik Isten távolságát, ha szenvednek, de érdekes módon ezt mindig neki róják fel.
Az evangélium hirdetésével kapcsolatban és általában a világot számunkra nagyon fájdalmasan másként látók megítélése kapcsán megfogalmazódott bennem, hogy a távolság A és B pont között ugyanaz, mint B és A között. Szóval, higgyük el, hogy a másiknak legalább olyan fájdalmas a mi másképp látásunk, mint nekünk az övé. Ha ezt a távolságot valamiért csökkenteni akarjuk, mert el akarunk jutni az ő világlátására (ami roppant ritka törekvés) vagy az illetőt akarjuk megmenteni azzal, hogy a mi „magaslatunkra” akarjuk felemelni, tisztában kell lenni azzal, hogy nekünk kell a nagyobb áldozatot vállalni, mert a másik ember többnyire pont ott érzi jól magát, ahol van. Nem akar feljebb jutni és nem is akar senkit magához emelni.
Ez megint olyan csodálatos helyzet, ahol nem kell tudnunk azt pontosan, hogy ki van feljebb vagy lejjebb, ki menti meg a másikat és ki kapaszkodik felfelé. Ha vállalom a közelítés áldozatát függetlenül attól, hogy feljebb kell lépjek vagy lejjebb kell hajoljak, akkor a valóságos helyzettől függően képes leszek vagy a felemelésre vagy a felemelkedésre! Több ilyen csodára eszméltem rá, hogy ugyanaz a stratégia lehet eredményes, pedig a helyzet számomra ismeretlen és ellentétes lehet! Ugyanis, az üdvös stratégia azonos mindkét esetre!
Ha ezt a megfelelő stratégiát alkalmazom, akkor torzul a fent említett geometria. Más lesz A és B távolsága, mint B és A esetében. Miért? Ha a nagyobb áldozatot hozom, közelebb leszek a másikhoz, mint a másik hozzám. Megértésül, gondoljunk egy példára, mikor valaki aranyrögökön topog, de nem ismeri fel, akkor távolabb lesz a gazdagságtól, mint a gazdagság hozzá. Az anya is mindig közelebb lesz gyermekéhez, mint az valaha is lesz hozzá.
Hogy néz ki ez Istennel való kapcsolatunkban?
Tegyük fel, hogy A pontban állunk mi (vagyunk olyan kevélyek, hogy mindig magunkat rakjuk a kezdőpontba, mintha mi lennénk az alfa) és B pontban Isten. Istentől való távolságunkat roppant nehéz megítélni. Sok töprengésem és egyes igerészletek alapján arra jutottam, hogy amennyire vagyunk szeretetben és alázatban, annyira vagyok Isten közelségében. Roppant egyszerű a magyarázata: hiszen Ő ott található! Az igék pedig hasonlót mondanak, kicsit burkoltabban, csak értők számára, hogy tetteink mutatják meg hitünk mélységét, azaz, Istenhez való közelségünket! Persze, kívülről jobban látszik, tetteink milyen hitet képviselnek (Jak. 2. 14-26.). Ezek határozzák meg a mi távolságunkat Istentől. Istennek ugyanakkor milyen távolsága van tőlünk? Mivel Ő végtelen és áldozatos szeretetben van irántunk, ezért sosem hagy el minket, bármikor elérhetnénk. Ezért mikor fájdalmasan felnyögünk, hogy elhagyott minket az Isten, akkor éppen mi távoztunk Tőle. Legtöbbször, sötét, elhagyatott vermeinkben még egy ilyen sóhaj is elégséges, hogy alázatba görnyesszen, mely szeretetbe hajlik, hogy bár csak mennyei Atyám házában lehetnék ismét és megérezzük a közelségét.
2024. június
Be the First to Comment