Ribizlilekvárhoz pucoltam az apró golyócskákat, mikor ezen elgondolkoztam. Az ilyen munkák hasznosak, mert kiváló alkalmat teremtenek ezekre a beszélgetésekre, majdnem olyat, mint a futás. Kiszakad az ember az agyát lekötő, olykor idétlen iparkodásaiból, ezáltal felszabadul az elméjének minden bugyra, főleg, amelyek már régóta felszínre kívánkoznak.
Általában emberi kapcsolatainkban, főleg a szorosabbakban, időről, időre érdemes elgondolkodni, mi is annak a szövetségnek az alapja? Legyen az házasság vagy egyéb családi, baráti, munkatársi viszonyokban. Mire is vérszerződtetett, milyen alapon, melyek a legfontosabb pontjai, amelyekhez ki van pányvázva és amelyek érdemesek és alkalmasak összetartani egy ilyesmit. Különösen akkor indokolt, mikor recseg a kötelék, ezért boldogok azok, akik ezt megelőzendő, rendszeresen megemlékeznek együtt vagy magukban ezekről az összekötő kapcsokról.
Istennel való szövetségemnek még a megnevezését is át kell gondolnom, mert a híresztelések és sejtéseim szerint Ő már sokkal korábban szövetséget kötött velem, hogy elkezdtem volna ráeszmélni és ellenkezni vele. Addig csak az Ő szövetsége volt, de ahogy lassan feltárultak a kötődései, úgy került részemről is megkötésre ez a társulás.
Emberek között is van ilyen, mikor velünk valaki szövetséget köt, megelőlegezve a bizalmat ismeretlenül vagy éppen rossz felünkről megismerve. Lehet, hogy meg sem éli az illető, hogy visszaigazoljuk a szövetséget, de inkább hadilábon állunk vele egész életünkben, mégis kitart benne és annyit ad, amennyit kegyesen elfogadunk két pökhendi ítélkezés, elutasítás között.
Természettudós létemre, majd magánéleti problémáim miatt elmélyedve pszichológiába és minden agyfényesítő iskolákban , végül rádöbbentem, hogy Isten az, aki mindenkinél többet tud elmondani a világról. Legyen az a gyakorlatias szakma vagy éppen az emberek és közösségeik működése, kapcsolataink.
Látni engedte a világot félrehajtva előítéleteimet, érzelmeimet, vágyaimat, félelmeimet és tárgyilagosan bemutatta nekem az embert és természetét is. De a legkisebb dolgokat is úgy ismerteti, hogy az ember szíve repes teremtményeinek szépségén, sőt, hibáin, mert Isten a hibákkal együtt alkotja meg a tökéleteset minden alkotásában.
Teszi ezt, mint egy oktató frontsebész, aki éppen dolgozik a szenvedő, ezer sebből vérző páciensen, úgy, mintha szeretett autóját mosogatná, törölgetné, cirógatná, kencézné. Bemutatja az összes sérülést, hibát, amitől szenved és amitől teher a világmindenségen, mégis oly szeretettel, mintha egy elvakult, friss szerelmes lángolóan lelkes örömét látnánk. Ez a bemutató műtét bemutatja a bűnöket, balgaságokat, szenvedéseket és segít együtt érezni a szenvedőkkel, sőt szeretni, jóllehet, miként magukat és környezetüket, úgy minket is bántanak, talán még jobban, mint aki csak átlép fölötte az utcán.
Pedig a műtétet vezető professzor is szenved, hiszen Őt is és főleg Őt érik a beteg szidalmai, ítélkezései, rágalmai és szeretete elleni cselekedetei, amivel csak több dolgot ad a gyógyítónak. Megtanít arra, hogy lehet szeretetben kitartani a legádázabb kínzóink mellett, mert ez a szeretet az egyedüli a világon, ami gyógyíthat és a legértelmesebb stratégia magunk számára, hiszen csak ez segít megbocsátani és ezáltal túlélni a szeretetünkre adott méltatlanul kapott bántalmazásokat.
Adott nekem olyan utat, amit csak azáltal lehetett járni, hogy beengedem az életembe. Megmutatta nekem a világot, melyhez örömöt adott és megadta a késztetést, hogy ezt a világot és csodás rendjét másnak is megmutassam, de szembeszálljak a világosságot elutasító sötétséggel. Nem, mert a kötelező feladatom, inkább szívembe ültetett örömforrás és továbbtanulás lehetősége, amit minden viszontagság, elutasítás, látszólagos haszontalansága ellenére javamra fordít és általam egyetlen falra hányt borsó sem hiába kerül a falra, mert minimum kamatostul hullik vissza rám.
A tizedik leprás.
2025. július
Be the First to Comment