Márpedig tenni kell valamit!

Talán az egyik leghíresebb pragmatikus döntés a világtörténelemben:

A zsidók közül, akik fölkeresték Máriát, sokan látták, amit Jézus végbevitt, és hittek benne. Némelyek azonban elmentek a farizeusokhoz, és hírül vitték, amit Jézus tett. Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és megkérdezték: „Mit tegyünk? Ez az ember nagyon sok csodát tesz. Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne, aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket is, népünket is.”  Egyikük, Kaifás, aki abban az évben a főpap volt, így vélekedett: „Nem értitek a dolgot! Nem fogjátok fel, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.” Jn. 11. 45-50.

A farizeusok pontosan tudták, hogy ki Jézus és mi lenne vele a dolguk. De ha valaki méltatni merte vagy védelmére kelt, már nem csak illetlenséget követett el, de kockáztatott, mert fenyegetve lehurrogták. Tudták mi lenne a jó, de a gyakorlatias gondolkodás elvakította ebben őket, hiszen mi lett volna, ha a jót teszik? Behódolnak Jézusnak, átengedik a nép tanítását és gyógyítását, amit amúgy sem végeztek, csak kevélykedtek és basáskodtak felettük. Ha hagyták volna, csak nőtt volna a kontraszt köztük és Jézus között. Nem találták meg az üdvözítő megoldást, hogy bár világi hatalmukat elengedik, de elnyerik üdvösségüket és együtt építhették volna Isten országát annak dicsőségére, a nép és maguk javára és üdvösségére. A világias, gyakorlatias gondolkodásuk ebben megakadályozta őket, hiszen féltették a hatalmukat, a lelepleződésüket a tévtanaik és képmutatásuk miatt, elsőkből kellett volna utolsókká válni. „Aggodalmukban”, hogy ez a társadalmat káoszba vinné és kitenné a rómaiak haragjának, inkább követték a világi késztetéseiket a jó ellenében. Ez történik, mikor a világi dolgunkat tesszük, aminek „látszata” van és nem, ami a jó.