"Ezt mondja az Úr: Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és szíve elfordul az Úrtól. Olyan lesz, mint a cserje a pusztában: Ha valami jó jön, semmit sem lát belőle, hanem a kiaszott sivatagban tanyázik, sós és lakhatatlan földön." Jer. 17. 5-6.
"Ne bízzatok hát emberben, akinek mindene a lehelet az orrában. Ugyan mi nagyot tarthattok felőle?" Iz. 2. 22.
Annak idején, első olvasatra igen csak meghökkentem ezeken a sorokon. De aztán sokat formálódott. Csak azon kell elgondolkodni, vajon ember mennyire lehet az igaság birtokában, mennyire lehet állhatatos, mennyi hűség, szeretet stb. telik tőle? A legtudósabb atyafiak is oktalanok, a legszentebb életűek is gyakran bizonyulnak hitetlennek, megtévelyedettnek, tökéletlennek és esendőnek, hűtlennek és még sorolhatnám, kire számíthatunk, mikor legtöbbször még magunkban is kénytelenek vagyunk csalódni és ránkszoruló, bennünk remélő embertársaink felé is gyakran elbukunk.
Akkor hát reménytelen? Senkivel nem szabad szóba állni, hinni, bízni? Marad a magánzárka, a magányos harcos figura, aki nem köteleződik el, független és nem vár senkitől semmit és nem is ígér?
Azért nem teljesen így van:
„Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” Lk. 11. 13.
Az első ige nem fejeződik be ott, hogy emberben nem bízhatunk, hanem arra vonatkozik, aki Isten helyett halandóra próbál elsősorban támaszkodni. Ez egy igen fontos különbség! A halandó is tud jó tenni, jót mondani. Olykor. Ennél többet nem érdemes elvárni, de ez több, mint elégséges emberi kapcsolatainkhoz. Ugyanis a világ összes tudománya, kapcsolata sem megbízható, ha nem Isten van az első helyen és nem előtte imádkozzuk meg a helyzeteket, az állításokat és a viselkedéseket. Hűtlen, gonosz a másik velem? És? Lehet, hogy nem az a dolgom, hogy támaszkodjak rá vagy csalódjak benne, inkább szeressem és gyógyítsam! Támaszt ugyan ki nyújthat? Irgalmas cselekedetein túl, ami legtöbb, amit tehet, hogy visszavezet Istenhez, az igazi kapaszkodóhoz.
Nála mit nyerhetünk?
"Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg tőle, de azt felelte: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében." 3 Kor. 12. 8.
Nos, ez a pálya. Vannak dolgok, amit Isten nélkül is felismerünk, hogy megbízhatatlanok. Az ellentmondások, a kétarcú, kettős dolgok könnyen felismerhetők hamisságukról. A puszta állítások, igazság mondások már kevésbé. Ezek olykor szép csomagban vannak, aminek az ember bedől, készpénznek veszi. Isten előtt tisztulnak meg azonban a gondolatok, helyzetek, emberek és szituációk.
Nekem se higgyenek? Nem kérem senkitől, sőt óva intek, de nem csak tőlem, de mástól se fogadjanak el ételt, amit nem tesznek Isten elé, nem imádkoznak meg, bármilyen logikus, tetszetős. Minél melengetőbb, csábítóbb, annál inkább meg kell imádkozni.
Itt nem csak a dolgok mérlegre tétele, hitelesítése zajlik, hanem azoknak mélyebb átlátása, megértése. Imádság nélkül egyik fülünkön be, másikon ki. Isten segít mindent helyére igazítani. Talán ezzel nem mondok újat.
Be the First to Comment