A modern ember énközpontú világképének igen nagy kihívása és fricskája. Sokunk, magunkért sem vagyunk képesek imádkozni, nem hogy másért. Való igaz, nekem is szükségem volt a környezetemben egy igen nagy megpróbáltatásra, hogy jobban elmélyedjek általában az imádságban, de különösen másért és magamért. Önzésből fakad mindez? Nehéz megítélni. Alapvetően hálával álltam mindig Isten elé, mint aki mindent, jót és rosszat megköszönök, nincsen kívánságom, mert mindenem megvan. Persze, ezt komolyabban átgondolva nem teljesen van így, mert azért az embernek van egy kis félelme a jövőt illetően, milyen próbák elé néz Isten melletti kitartásában, milyen világ következik be Istentől való elfordulásunk eredményeként és milyen szenvedéseket kell végignéznem a környezetemben. Így, még a legnagyobb béke és elégedettség idején is van mit kérnünk Atyánktól. Másokért és azok jövőjéért, üdvösségükért és a gonosztól való védelmükért. Hiszen oly sérülékenyek, esendők vagyunk és oly könnyen letérünk az útról és oly könnyen áldozataivá válunk a gonosz tetteinek, sugallatainak és kísértéseinek.
Különösen értékes lehet a „reménytelennek” látszó dolgokért való imádság. Legyen az gyógyíthatatlannak látszó betegért, javíthatatlannak látszó balgákért és bűnösökért, kiengesztelhetetlen ellenségeinkért. Egész életemben gyakorlatot szereztem a mozdíthatatlan hegyeknek való feszülésben. Megtapasztaltam, hogy a lehetetlen ügyekben való kitartás a készségeinket fejleszti, hogy az apróbb ügyekben sikeresebbek lehessünk, reményeinket soha ne veszítsük. Olyan, mint azok az izomerősítő gyakorlatok, amikor az ajtó kereteit igyekszünk szétfeszíteni. Semmi eredménye, mégis erőben növekedünk.
Érdemes ezért nagy, lehetetlennek és reménytelennek látszó ügyeknek (is) nekilátni, hogy Istent igazán megismerjük. Vagy az Ő hatalmát, mellyel ezeket megoldja vagy pedig az útját, amivel a lehetetlen ügyek betöltik azt a szerepüket, amivel terelnek, építenek minket az életünkben. Ez egyben a kitartó ima gyümölcse is, mikor a dolgok megoldódnak vagy mikor nem oldódnak meg, de megértjük szerepüket és hálát adunk az akadálynak. Ehhez természetesen az Atyában való végtelen bizalomra van szükségünk, amit egyébként szintén jó reménnyel kérhetünk, ha gyengülni érezzük magunkat.
Az élőkért való imádságot roppant hálás dolognak tartom. Ha megnézzük a szentek életét, töredékükről lehetett sejteni pályájukat annak elején. Sőt! Mindent gondoltak róluk, legkevésbé ezt a jövőt. A történelemben tanúskodtak óriási pálfordulások Isten kegyelméről, így nem lehet senki fölött sem pálcát törni, hogy végképp elveszett volna pásztorunk számára.
Rendben, tehát az élőkben mindig van remény, hiszen életük utolsó pillanatában is megvan a lehetőség a bűnök megbánására és a megtérésre, mint ahogy a nagy többség él is ezzel, ha megtudja a világ, de akkor is, ha csak saját élményük, amit magukkal visznek.
De a holtakért imádkozni? Az ima nem csak a másikért szól, mikor érte imádkozunk, de legalább annyira magunkért is, hiszen a másikkal való együttérzés, miként a szó is kifejezi, az együttlét, jóban, rosszban, bűnben és igazságban. Tehát, ez legalább akkora munka rajtunk, mint a másikon.
Így a holtakért való imádság is legalább ennyire magunkra visszaható, talán még hatékonyabb munka. Ugyanis a lezárt, vagy annak látszó élet már megváltoztathatatlan a földi létben, ezért felértékelődik minden jó és minden rossz, amit cselekedtünk, gondoltunk vagy épp, amit nem tettünk meg. Figyelmeztet a lezártság, végesség, hogy ne legyenek befejezetlen dolgaink, meg nem bánt bűneink, meg nem bocsátott bűnök, meg nem tett jó cselekedetek. Ezt semmi nem hangsúlyozza jobban, mint egy másik embernek földön befejezett pályafutása. Óriási kegyelem, ha valaki életét befejezettnek látjuk, aki nem elment, hanem megérkezett a világ szeme előtt is. Ugyanennyire figyelmeztető az, ha valaki készületlenül, befejezetlen életből megy el.
A hívő ember azonban tovább is látja a holtak sorsát. Akik Isten ítélőszéke elé állva könnyezik meg a meg nem bánt, sőt, fel sem ismert bűneiket, Atyjuktól való elfordulásukat és szenvedjenek attól, hogy távol tartották magukat attól a szeretettől, amit színről színre végre megtapasztalhatnak. Én ezt az élményt tekintem a tisztítótűznek. Mint mikor általunk elárult, elveszejtett ellenségünk megkegyelmez és olyan megbocsátásban, szeretetben részesít, amire nyilvánvalóan érdemtelennek érezzük magunkat és összeroskadunk, hogy felemelhessen.
Ennek az élménynek a megimádkozása szeretett halottaink számára az, amit magunknak is kívánunk egyben, sőt, az élő testvéreinknek is. Hiszen ennél nagyobb dolgot senkinek nem lehet kívánni és ez hordozza azt a lehetőséget, ami még ellenségeinket is, nem csak a lelkünkben, de a való életben is szeretett testvérré teszi.
2026. március
Be the First to Comment