Nem azokra gondolok itt, akik ebben nem reménykednek, inkább azzal bajlódnak, hogy nem elég magabiztosak, nem hisznek eléggé magunkban vagy szeretteikben. Megéltem valamikor, milyen a hit abszolút nulla foka, mikor a pánikbeteg retteg, miközben körülötte és testében minden a legnagyobb rendben van, irigylésre méltó a sorsa. Ezek a hitek is roppant nehezen szerezhetők meg és fejleszthetőek, mert a mindennapi életben ért kudarcok nehezen fogják magunkba vetett hitünket erősíteni és az emberekben való csalódásaink sem fognak ebben segíteni, amelyek persze törvényszerűek, mert csupán a felületes ismeretség teheti, ha hiszünk valaki tökéletességében. Átmenetileg.
Arra a hitre gondolok, mikor valaki az Istennel való kapcsolatában szeretné ezt megélni és valóban igyekszik és sóvárog, de valahogy nem jut a hitre.
Pál szerint a hitet is csak kapjuk és az ajándékozottak módfelett hálásak lehetnek érte. Jómagam is nagyon sokat tanulmányozom a megtérést, mert számomra a világ csodája a megtérés útjára lépés az én előéletemmel. Ráadásul nálam ez olyan csendes és lappangó volt, hogy csak homályosan tudom betájolni a felemelkedését, mert inkább csak apró lépések, gondolatok, érzések sorozata volt a jellemző, mikor egyszer az a sugallatom támadt, hogy nekem minden nap kellene Istennel foglalkozni, de a következő gondolatom máris az volt, hogy voltaképpen ez már a valóság, hiszen ritkán vannak napjaim nélküle.
Az ember a maga példájából próbálja a megtérés anatómiáját megrajzolni, de bizonytalan, hogy ez másnak használható, mert akiben nincsenek bizonyos adottságok, készségek, azoknak ez hiábavalóságnak tűnhet vagy lehetetlennek a haladáshoz. Ráadásul, ez olykor több évtizedes folyamat, ami menetközben kevésbé volt feltűnő, visszafelé pedig elég nehezen felidézhető minden mozzanatában.
Mégis, bizonyos tanítások segítettek ennek jobb megértésében. A régebbi és gyakran még ma is gyakori büntető, fenyegető Isten képe keveseket gyújt szerelemre, legfeljebb a bűntudatra, félelemre sarkall és mint tudjuk, a félelem és a szeretet kizárja egymást. A sokat emlegetett és gyakran helytelenül értelmezett istenfélelem sem segít a hithez, míg a szeretet tárgyának féltése valóban ebben erősít.
Ma azt tartják, hogy első lépés magunk részéről az kell és az lehet, ha megéljük az Ő végtelen szeretetét. Önmagában ez is elég nehezen eladható, mert hiába ülünk le a templomban és görcsös erőfeszítéssel próbáljuk elképzelni Istent, ahogy szeret. Miről vesszük életünkben észre, ha valaki nagyon szeret minket? Ne gondoljuk, hogy ez olyan egyszerű! Van, aki évekig udvarol valakinek, aki soha nem veszi észre, hogy az illető az életét adná érte. Vagy gyermekeknél, akik inkább úgy vélik, hogy nem is szeretik a szülei, mert nem vesznek meg neki azonnal valami haszontalanságot vagy nem engednek neki valami roppant veszélyes dolgot. Hogyan ismerhetnénk fel olyasvalakinek a szeretetét, akit nem is látunk, tapintunk? Az életben minden, ami megadatott nekünk, amit elérünk, alapértelmezettnek tűnik, amik járnak, vagy amiket magam tehetségéből, erejéből és szorgalmából „kiérdemeltem”. Még az embertársaim közreműködését sem vagyok hajlandó elismerni vagy legfeljebb csak az illendőség végett mondok köszönetet, de inkább kötelességüknek tartjuk segítségüket, amivel szolgálják a kiválóbbat, tökéletesebbet, akik persze mi vagyunk.
Ha abból indulunk ki, hogy megfigyeljük azokat, akiknek nem adatott meg az, ami nekünk, az már el kellene gondolkoztasson bennünket. Itt is azonban van egy akadály, mert akik el vannak telve a maguk csodálatával és különösen vágyaival, félelmeivel, azok nehezen veszik észre azokat, akiknek kevesebb jutott, inkább azokat figyelik, akik látszólag többre jutnak, csak hogy irigyeljék őket és támasszanak újabb, még ostobább ambíciókat magukban.
Szerintem, csak egyszer kellene úgy leülni és végiggondolni életünket, hogy félretoljuk az alapértelmezett, ez nekünk jár vagy megérdemeljük elvárásokat és nem arra koncentrálunk, ami még nincs meg, vagy amitől éppen félünk, akkor beláthatjuk, el vagyunk kényeztetve, még akkor is , ha körülöttünk mindenkinek több jutott, mégis acsarkodnak, elégedetlenek, irigyek és féltékenyek. A javaink leltára és ezekért megfogalmazott hála megjutalmaz minket azzal a békével, hogy talán sokkal több mindenért illene hálát adnunk, mint amire vágyunk, vagy amitől félünk.
További hozadéka az ilyen hálaadásnak a felismerés, hogy ezek nem úgy pottyannak az ölünkbe, sőt, sokszor hihetetlen módon jutunk hozzájuk vagy éppen kerülünk el valami bajt. Ha keresni indulunk javaink forrását, akkor meglepődhetünk, valami nagyon nagy szeretet uralkodhat a világban, ami ezeket adja. Ha előítéleteink nem nagyon gátolnak, akkor nevet is adhatunk ennek a szeretetnek: Isten. Ha már idáig jutott valaki, akkor ugyan ki ne szeretne közelebb kerülni ehhez a szeretethez, hogy minél többet fürödjön benne és ki ne akarná még jobban megismerni? Eljuthatunk a kutakodásban odáig, hogy legalább tudjuk, a lexikonban melyik címszó alatt kell keresgélni, kérjük a Szentlelket, amely elvezet hozzá és amely az ajándékaival segít megismerésében.
De ne szaladjunk ennyire előre, mert aki a Szentlelket kéri, az meg is kapja és aki megkapta, annak már nem elérhetetlen vágy a hit szerető Atyánkban.
Mit jelent Isten szeretetének megtapasztalása, arra való odafigyelés, ráébredés? Nem véletlenül hívja Jézus Atyjának Istent. A szülő és gyermek kapcsolat jellemzi az Atya és teremtményei közötti kapcsolatot, ahol az adott szülő úgy szereti minden gyermekét, ahogy ember nem tud szeretni, még saját magát sem. Hitünknek forrása lehet ez és ha ez nem volna, hitünk sem lehetne. Aki megéli, megízleli ezt a végtelen szeretetet, az „vakon” követi Atyját és elfogad mindent, akár jónak, akár rossznak látszik, mert tudja, minden jó, ami tőle származik, hiszen Ő maga a Szeretet, ami nem hitvány emberi kellemes bizsergés, amiből sok bajunk is származhat, hanem az a szeretet, ami csak a javunkat szolgálja. Részünkről a legtöbb, mit tehetünk, ha ezt elfogadjuk, de ez több az elegendőnél, ez jelenti a mindenséget.
2024. január
Be the First to Comment