Hóhelyzet

Ismét havat kaptunk. Nem kicsit, nem nagyot. Télbúcsúztatónak nagy, alpesi viszonyokhoz,
igazi alázatot parancsolóhoz kicsi. Arra jó, hogy szidjuk a rendszert.
Miért esik, miért pont most, nem ezt ígérték és nem mostanra. Miért nincs még
eltakarítva, feltakarítva, leszórva. Kiállunk a portánk elé és sütő gyűlölettel szidjuk
az önkormányzatot, a hókotrót, a szomszédot, a havat…
Emlékszem még olyan időkre, mikor össznépi, jókedvű szórakozás volt kiásni
magunkat a portánkról és csapást vágni valami felsőbbrendű útvonalra. Ez jókedvben,
beszélgetésben, heccelődésben és kurjongatásban zajlott, mintegy kalákában
kiszabadítottuk kis utcánkat a hó fogságából. Pedig akkor még az állítólagos
gondoskodó állami berendezkedésben éltünk, ahol az állam felvállalta minden
gondunkat, bajunkat és jól, rosszul, kérve vagy kéretlenül, nekünk tetszően vagy
épp sajnálatunkra gondoskodott rólunk. Ellentmondásosan ugyanakkor, mozgósított
különböző célokra, vezényelt ki társadalmi munkákra, hogy takarítsuk el
körülöttünk a szemetet, falevelet, parkosítsunk, építsünk játszóteret. De az átkos
időknek immár vége. Adót fizetünk, helyit és államit és úgy érezzük, hogy ezért
nagyobb gondoskodás jár, mint valaha. Hiába a nagy szabadság, kiszolgáltatottabbak
lettünk, mint bármikor. Szidjuk a kormányt, az ellenzéket, a parlamentet, az
önkormányzatot, mindenkit.
Ha a harag, gyűlölet villamos energiává alakítható lenne, energia nagyhatalom
lennénk. Sajnos ez a találmány még várat magára. Mégis nagy energiák mozdulnak
meg és törnek utat maguknak. Hova? Láthatóan emberi, szociális kapcsolatainkat
rombolják, mondhatni egész nemzetünket. A nagyobbik baj, hogy a gyűlölet,
a harag nem a tárgyán csapódik le legtöbbször, hanem saját magukon, akik ezt
megélik. Nem tudunk akkora rombolást végezni testünkben, lelkünkben, mint a
haraggal, gyűlölettel. Nem kell szenvedélybetegnek lenni. A hókotrókat szidalmazó
ember arcán szenvedést érzékeltem, Krisztus arcát láttam a kereszten, ahogy
ezerféleképpen ábrázolták. Ha fényképezni tudtam volna, a „szenvedő Krisztus”
címet adtam volna a képnek és soha, senki nem találta volna ki, mi volt a helyzet.
Meglehetősen maradandó szavú írások említik, hogy szeresd felebarátodat és
gyűlöld ellenségedet! Jézus kortársait megbotránkoztató módon haladta meg ezt
a kérdést: Mivel vagytok különbek, bárki hitetlennél és bűnösnél, ha csak felebarátotokat
szeretitek? Ellenségeiteknek van a legnagyobb szüksége a szeretre. Napjainkban ezt hallva szintén rengetegen megbotránkoznak, persze nem is nagyon fáradnak utánagondolni. Arra végképp nem gondolnak, hogy ezzel mit nyerhetnek, nyerhetnek-e egyáltalán valamit a haragot, gyűlöletet vagy épp ellenségeivel szemben félelmet érzők. Ellenség…. valós, vagy vélt… ez más kérdés, nem akarok erre most elkalandozni….
Ugyan mit nyerhet az, ki megbocsát, irgalmaz gonosztevőinek, valós vagy vélt ellenségeinek? Jópontokat az örök boldogsághoz? A lányom pszichológiai tanulmányai során diplomamunkáját a megbocsátás és a pszichoszomatikus betegségek kapcsolatáról írta. Talán sejtik a tanulságot, hihetetlen egészségre gyakorolt hatása van mind a haragnak, mind a megbocsátásnak. Nem is vagyunk tudatában, hogy haragunk, gyűlöletünk vagy épp csak nem megbocsátásunk mekkora terhet jelent! Érdemes kipróbálni, játszásiból, kiválasztani legádázabb ellenségünket és úgy gondolni rá, mint a (jó) szülő a gyermekére. Bizarr gondolat… Próbáljuk meg, csak egy kísérlet erejéig… A legkisebb próbálkozás esetén is észrevehetjük, hogy szívünk egy részére ráfagyott jégtömb megpattan. Az ember felsóhajt, mintha mázsás terhet rakna le… Próbáljuk ki! Persze a megbocsátás, az irgalmasság gyakorlás kérdése is, visszaeshetünk többször a gyűlöletbe, haragba. De gyakran megtapasztalhatjuk, hogy ez a jégpáncél nem csak bennünk reped meg, de a másikban is történik valami. Vélt vagy valós ellenségeink (akárcsak a magunk) érzelmei többnyire feltételezésekből indulnak ki, ha a való világban ettől eltérő hangulatokat, viselkedést vesznek észre a másikon (rajtunk), akkor elbizonytalanodnak negatív érzelmeikben. Na, ez így túl szép lenne, mert mindig vannak hullámvölgyek, kísértések a gyűlölet irányába. De a világban elindított dominólánc halad tovább, mint egy láncreakció.
Megbocsátás, irgalom… különösen problémás, nehéz helyzetekben, amelyekben nem szűkölködünk, jutalmazhatjuk ezekkel magunkat és további terhek helyett, jóval kisebb energiával akár meg is oldhatjuk gondjainkat. A régi hagyományos, kalákás hólapátolással mit nyerhetünk? Vidámságot, kipirult arcokat, felpezsdült vérkeringést, szeretetet, hálát a beteg, idős szomszédoktól… soroljam még?

2013. február