Helytállás és értékőrzés a változó világban

Az agrárium egész Európában láthatóan nagy kihívásokkal küzd, amelyek látszólag csak szűk szakmai réteget érintenek, de valójában a teljes társadalmat is. Kontinensünkön egy olyan irányzat emelkedett felül az elmúlt évtizedekben, amelyeket a következő pár alaptétel határozott meg:

• A világnak ezen a táján ismeretlenné vált az éhezés fogalma. A legmagasabb minőségű (értsük ezalatt az élelmiszerbiztonságot és az élvezeti értéket) élelmiszerekben dúskálunk, ráadásul úgy, hogy árai, jövedelmezősége folyamatosan elmaradtak vagy csökkentek az egyéb ágazatok eredményességétől, ezért egyre megfizethetőbbek az iparban jól vagy éppen jobban keresők számára.
• A társadalmak ugyanakkor elidegenedtek a mezőgazdaságtól, hiszen a lakosságnak ma már csak igen kis százaléka dolgozik az elsődleges élelmiszer alapanyag termelésben és még a látóterükből is eltűnt ez a világ, részben a városokba költözés, részben pedig a termelés intenzifikációja, iparszerűvé válása miatt.
• Jóléti társadalmaink megengedhették maguknak, hogy ne csak a pillanatnyi túlélésre gondoljanak, így megjelent a gondolkodásban a globális klíma, környezet- és természetvédelem, valamint az állatvédelem szempontjai, amelyekre a jól élő átlagember is szívesen adott támogatást saját és közösségi forrásaiból.
• Mind a közös kalapból, mind a fogyasztói tárcákból rengeteg pénzt költöttünk az újabb, fenntarthatóbb és különösen a magasabb társadalmi elfogadottságú technológiák térnyerésére, támogatására.

A világnak egy másik része nem követte ezt az irányt. Inkább kitart a már hagyományosabbá váló iparszerű rendszerek mellett, mert fejlettségük éppen most jutott el oda vagy pedig további intenzifikálással a jövedelem további maximalizálását célozta meg.

Szinte évtizedek óta látható volt, hogy kontinensünk úgy kerül versenyhátrányba az agrárium számos területén, hogy erre még jelentős erőforrásokat is fordítottunk. A világétól eltérő értékrendünk luxusát gazdasági színvonalunk engedte fenntartani.

Nem mondhatjuk, hogy rossz volt az irány, még ha voltak is vadhajtásai (pl. az állatvédelem ma már nem a tényleges állati jólléttel foglalkozik, hanem a valóságtól távoli illúziókkal). Az utóbbi időkben a türelmetlen politika még inkább fel akarta pörgetni ezt a haladást, ami már nem is engedte látni azt, hogy miként és milyen támogatással lehetne azt az ütemet tartani. A szakma kezdte ledobni a láncot. Szép, politikailag különösen látványos dolog az asztalra csapni, hogy a növényvédőszer felhasználást megfelezzük, mikor a szakma minden eddiginél jobban megrémül, mert nem látja az alternatívákat, főleg azt, hogy ki fogja ezeket a károkat megfizetni és különösen, ki fogja a jó értelemben elkényeztetett lakosságot ellátni és mivel?

Lehet, azt mondani, hogy vegyünk búcsút az eddigi jóléttől akár áruhiány, akár az égbeszökő árak miatt, de azt az egész társadalom fogja megszenvedni, nem csak a termelők.

A kérdés azért is különösen kényes kérdés, mert a mezőgazdasági termelőmunka nem csak igen magas szakmai felkészültséget igényel, de olyan emberi tartást is, ami ma már nem népszerű, ezért akadozik a nemzedékváltás számos országban. Ez nem csak a kétkezi munkaerőre vonatkozik, de közép- és felsőbb vezetői szinten is ma már sokkal kényelmesebb és jövedelmezőbb szakmák vannak.

Azért tartom fontosnak ezt a hosszas bevezetőt, mert szemünk előtt most egy nagy rendszerváltozás veszélye fenyeget, amire különösen nehéz lesz jó választ találni mind a döntéshozók, mind a termelők szintjén.

Az eddigi jelszavak, mint fenntarthatóság, környezetcentrikus mezőgazdaság, biodiverzitás, talaj hosszú távú termőképessége, műtrágya- és növényvédőszer kiváltás, csökkentés egy pillanat alatt feledésbe merülhetnek, ha az európai piac szabaddá válik (eddig sem volt igazán hermetikusan védett) a legváltozatosabb technológiák termékeivel szemben, ahol csak egyetlen szempont van: a rövid távon elérhető jövedelem, amely ráadásul még társadalmi lélegeztetőgépre sem szorul. Különösen nagy hatású lesz ez a bomba, ha esetleg Európa ipari versenyképessége is megroppan, hiszen akkor a fogyasztóknak a pénztárcája és a közös kalap is összezsugorodik és nem marad más választása, mint megvenni az olcsóbbat és örülni kell annak, hogy egyáltalán áruhoz jutunk.

Vannak örökölt egyéb hátrányok is, mint az üzemméretek kérdése bármely ágazatban, amiben Európa szintén elmarad versenytársaihoz képest. E szavakon talán lehetne sokat vitatkozni, azonban valóban sok sötét viharfelhőt látunk. Innen szép győzni, ahogy szokták mondani.

Úgy vélem, hogy a fenntartható gazdálkodás, amely számol a természeti környezettel, mint erőforrással és valóban az a hitvallása, hogy nem leigázni akarja a természetet, hanem abba belesimulva természetnek és az abban élő embernek a javát szolgálja hosszú távon, az továbbra is versenyképes és hosszú távon egyedüli járható megközelítés. Ehhez nekünk többet kell tudni a természetről és ehhez nélkülözhetetlen az alázat, amely már a megismerésben is legértelmesebb hozzáállásunk, a természettel való együttműködésben pedig kiváltképp.

Számos területen látok ebben hívő gazdálkodókat, akik nem csak a támogatások és kiskapuk kihasználásában keresik a lehetőségeket a fejlődésre, fennmaradáshoz. Engednünk kell őket megszólalni, sőt, biztatnunk is.

Az errefelé immár szokásossá váló jelszavak mellé kíméletlenül felsorakozik a „hatékonyság” kérdése, amely nagyon változatos termelési színvonalakon megvalósítható. Nem feltétlenül a szélsőségesen intenzifikált rendszerekben lelhető fel a legnagyobb hatékonyság. Itt különösen felértékelődik a komplex világlátás, amellyel úgy tudjuk harmonizálni a termelési rendszert, hogy elemei nem csupán összeadódó, addítív hatással vannak a termelékenységre, hanem egymás hatékonyságát erősítik!

Ezek közül az egyik ígéretesnél már többet bizonyított technológiai elem a mikrobiológiai készítmények családja, amelyek abból a felismerésből származtak, hogy a talaj nem csupán termesztő közeg, nem passzív szereplő akár jó, akár gyengébb fizikai jellemzőivel, hanem annak biológiája alakítója a fizikai, kémiai talaj jellemzőknek és önmagában is szoros kölcsönhatásban áll a növénnyel, a tápanyagokkal, a vízgazdálkodással. A korszerű, DNS alapú mikrobiológiai vizsgálatok óriási gátat törtek át a felsőbbrendű szervezetek (humán, állat, növény) mikrobákkal alkotott életközösség megismerésében. Ha belegondolunk abba, hogy akár az ember esetében a velünk élő mikrobaközösséget önálló szervünkként is emlegetik, akkor elképzelhetjük, hogy a talaj és a növény minden technológiai kölcsönhatásában is ennek nagy szerep jut.

Ma már nem beszélhetünk egyszerű hozamfokozóról, kondícionáló szerről, biológiai növényvédőszerről vagy „baktériumtrágyáról”. Csak felsorolásként, hogy az okszerű talajoltás vagy fenntartó mikrobiológiai kezelés mely technológiai elemekre gyakorol hatást, amelyek hatékonyságban jelentős szerepet játszik:

• Szervesanyag, szervestrágya kijuttatás – kedvező irányú lebomlás káros mellékhatások (rothadás) nélkül, kedvezőbb tápanyagformák kialakulása
• Talajszerkezet javulása: különösen a nagyon kötött talajok morzsalékos szerkezetének kialakulása a mikrobiális tevékenységből eredően – jobb levegő, víz, tápanyag háztartás, jobb művelhetőség, kisebb művelési költség
• Talajélet élénkítése: a kedvezőbb talaj életfeltételek következtében a kijuttatott fajok számához képest sokkal nagyobb mértékben gazdagítjuk új (visszatérő) fajokkal a talajéletet
• A gazdagabb talajélet gyorsabb és jobb minőségű szármaradvány lebomlást jelent és a kórokozók kiszorítását
• Dúsabb gyökérzettel hatékonyabb tápanyag és vízellátottság biztosítása a növény számára. Jobb aszálytűrés.
• Hozamok, termésbiztonság növekedése. Szinte magától értetődő a fentiek alapján, mert a fenti hatások messze nem csak a hozamokat szolgálják!

A mikrobiológiai termékek mindegyikéről elmondható, hogy ellentétben a korábbi szűkebb látókör elvárásaival, melyek szűk, specifikus és erős, látványos hatásokra számítanak, amelyeket a hatásponton akarnak lemérni, a mi esetünkben mindig komplex értékelést ajánlunk, hiszen nem csak a többlet hozamok számítanak, hanem a rengeteg „mellékhatás”, ami nem csak az aktuális kultúrát támogatja, hanem hosszabb távon javítja a terület biológiai potenciálját vagy költségeket takarít meg.

A megfelelő talajéletet biztosító beavatkozások egyéb technológai elemek megfelelő kombinációjával harmonizáló hatást fejtenek ki növénytermesztési rendszerekre és ezáltal az erőforrások és ráfordítások hatékonyságát növelik.

Régóta ismerős a minimum vagy a hordó elv, ami egy kicsit kezdetlegesebb szemlélete a termelési rendszereknek, nevezetesen, a leggyengébb láncszem, azaz, a legrövidebb donga deszka fogja meghatározni a hordó befogadóképességét, azaz, a termelés eredményességét a legkevésbé kielégítő paraméter fogja korlátozni, bármennyit is fektetünk be az egyéb erőforrásokból (romló értékesüléssel).

A valóságban kicsit komplikáltabb a rendszer, hiszen nem csak a befektetett termelőerők mennyiségi arányáról van szó, hanem azok interakciójáról is. Ilyenformán roppant módon felértékelődik a mellékhatások szerepe, azaz, pozitív jellegűek, más erőforrásokat támogatnak vagy negatív járulékos terheket jelentenek az egész rendszerre, közvetlenül vagy közvetve, azonnal vagy hosszabb távon.

Ezért egyetlen erőforrás értékelése sem merülhet ki abban, hogy például mennyivel növelik a hozamokat, hanem egyéb kölcsönhatások és hosszabbtávú hatások jelentősége is felértékelődik.

A növénytermesztés esetében a talajéletet javító beavatkozások ezért válnak egyre jelentősebbeké. Előítélet mentesen bio- vagy nem bio szemlélettel érdemes velük foglalkozni, hatásukat pedig nem csak azon a területen kell felmérni, amit a hagyományosan, specializált, szűk hatásspektrumú technológiai elemeknél figyelünk, amelyeknek mellékhatásai sem ismertek vagy szőnyeg alá sepertek, mert annyira csak a hangsúlyos küldetésük, funkciójuk fontos számunkra. 

2024. március