Kedvenc „svájci bicskám” az alázat- és szeretet-pengékkel sokra képes abban, miként
lehet csiholni erőt az elesettségből. Gyengeségünk nem csak a képtelenség valamire, hanem az elbukottság érzése. Itt most nem az erő, a hatalom hiányát értem, hanem a kudarcot a vétkekkel szemben. Mikor ráébredünk, hogy vétkeztünk, elbuktunk a bűnnel szemben. Általában ez nem kellemes érzés, mivel ennél többre tartjuk magunkat. Mikor nagy ritkán a rózsaszín ködfátylon át, amin keresztül nézünk magunkra, „átsüt” a sötétség, akkor kétségbeesünk. Elbuktunk, haszontalanok, vétkesek és érdemtelenek vagyunk magunk, mások és Isten szeretetére. Esendőek vagyunk, erről kár vitát nyitni. Mindig vannak gyengeségeink, rossz pillanataink, amikor nem a legjobb utat járjuk. Amikor nem vagyunk büszkék magunkra, sőt, akár még lelkiismeret furdalásunk is lehet. Most nem halálos bűnökre gondolok okvetlenül. Kicsit többet ettem, többet ittam valamiből, kicsit felületes voltam, hamar ítélkeztem, nem adtam szeretetet, mikor kellett volna, rengeteg olyan apró dolog lehet, ami jogi, morális szinten nem is értelmezhető, mégis enyhe nyugtalanságot képes okozni kellő érzékenység mellett. Gyengeségeink felismerésének kezelése nagyon sokoldalú lehet. Önértékelésünk csökkenése egy mély és sötét kútba lökhet minket, amit meglepő módon a gőg, az alázat ellentéte támogat. A magunk tökéletességének hitében semmi nem okozhat nagyobb fájdalmat és elkeseredettséget, ha kénytelenek vagyunk szembesülni gyengeségeinkkel, hibáinkkal. Minél többre tartjuk magunkat, annál nagyobb a katasztrófa. Másik út az elfogadása gyengeségünknek, elesettségünknek és tökéletlenségünknek, ami az alázat kibontakozásának kezdete. Ez az az állapot, amikor eltölthet minket az az erő, amit nem mi birtoklunk, ami csak akkor képes felemelni, ha lemondunk magunk mindenhatóságáról, erejéről, tökéletességéről. Ez elképesztően paradox, ellentmondásos helyzet. Mikor mindenki a kardjához, fegyveréhez nyúl, akkor az alázattal és szeretettel mire juthatunk? A mai világban mindenki a sikerre, győzelemre, elismertségre és diadalra hajt. Közérzete és főleg önbecsülése az elért eredmények függvénye. Pedig olykor még kívülről nézve is az a vesztes, akinek a dicsőséget osztja ki a világ. Annyira mélyek régi népi bölcsességeink, mint például „nem az a legény, aki adja, hanem aki állja”. A dicső vesztesek esetében most nem feltétlenül Jézusra gondolok, hanem „csak” a világ hőseire. Hány olyan hős van a világtörténetben, aki nem diadalával szerzett hírnevet? Hány mártír és vértanú van, akik neve tovább él, mint dicső hadvezéreké, győzteseké? Hogy van ez, még a világ is dicsőíti a hősies veszteseket? A világi embert is megérinti, ha valaki sokat tesz egy ügyre, vagyonát, esetleg életét és el is veszíti azt. Ez elgondolkoztatja a nézőket. Bátorság, vakmerőség, felelőtlenség, ostobaság és ilyesmi jelzők kavarognak a gondolatok között. Pedig néha érezni, itt igencsak tiszteletreméltó dolog történt, olyan, amit nem sokan vállalnak. Az a hozzáállás, ahol nem az diktál, hogy az adott helyzetben nekem dicsőségre, nyereségre van esélyem, hanem éppen tisztán látszik, kudarcra van ítélve az erőfeszítés. Ahogy menekülünk a szenvedéstől, hogyne menekülnénk a kudarcoktól, vereségektől, bukásoktól? Különösen a végzetesektől?
Akik életük során megtanulták elhordozni a kudarcokat, veszteségeket, bukásokat, azok megtanulták ezek gyümölcseit is értékelni, egyáltalán észrevenni! Lehet, hogy életükbe is kerül, de tudják, nagyot és maradandót alkotnak helytállásukkal, példamutatásukkal. Hiába emlékezünk gyakran hőseinkre és általuk elért vívmányokra, ha nem látjuk, nem értjük lelki működésüket, akkor UFO-k maradnak számunkra és nem tudunk profitálni személyes életünkben az ő példájukból.
Pedig sokan közülük, ha ugyan nem mind, másként, akár egészen világi módon, sikerek reményében indultak életüknek. Kinek is jutna eszébe gyermekkorában, ha megkérdezik arról, mi lesz, ha nagy lesz, azt válaszolni, hogy mártír vagy vértanú?
Különösen, mikor minden jól alakul és megvalósulni látszanak az álmok, akkor jön olyan helyzet, hogy valamiért nem csak ezeket a sikereket és dicsőséget kell elengedni, de akár az életet is. Reménykedjünk, hogy életünkből kimarad ez az élmény, bár, akár a természetes halál is előhozhatja ezt, ha éppen nem sikerült a vágyott dicsőséget elérni életünkben. Csak ott ez nem választás kérdése. Nem választhatjuk azt, hogy lemondunk a dicsőségről, csak élhessünk. De milyen az mikor a választás az, hogy a dicsőséggel együtt az életet is el kell engedni, mert a helyzetnek ez lehet csak részünkről a megoldása?
Ha valaki a mai, hétköznapi életében vállalni tudja akár egy szinte semleges helyzetben is azt, hogy most a kisebbedést választja és nem a dicsőség, felnagyítódás útját, akkor halványan megérezhet valamit abból, mi lehetett az igazi hősök, mártírok jutalma. Nem kell feltétlenül az ő pályájukra gondolni, ami osztályrészünk lehet, de viszonylag átlagos életünkben is hatalmas minőségi változást hozhat a kisebbedés gyakorlata.
Elképesztően agyament, különösen a mai agyonracionalizált és tudományos világban az az ötlet, hogy feladjuk saját akaratunkat és ambícióinkat és ezzel egy nagyobb erőnek adjuk át magunkat. Sajnálatos a drámai helyzet, mikor minél többet tudni vélünk az anyagi világról, annál inkább az urainak képzeljük magunkat és eközben egyéb dimenzióival nem is foglalkozunk. Felvértezve érezzük magunkat mindenféle helyzetre, eseményre. Pedig lehetünk a világ urai és egy ostoba balesetben vagy betegségben hirtelen egyszerre csak teljesen a pályán kívülre kerülünk.
Fantasztikus még az elgondolás is, hogy akkor lehetünk a legerősebbek, mikor kifut minden erő a kezeinkből. Pedig elég egyszerű a képlet. Ha átadjuk az irányítást az erősebbnek és az okosabbnak, az még a mindennapi életben is egy bölcs döntés lehet. Igaz, ennek ára az a szenvedés lehet, hogy valaki nálunk erősebb és bölcsebb. Ebben az esetben azonban egyáltalán nem sovány vigasz, hogy az erősebb és bölcsebb olyan lapot oszt nekünk, amitől erősebbek és bölcsebbek lehetünk, mint valaha lehettünk volna saját erőből!
Nem csoda, ki gondolná, hogy attól leszünk nagyobbak, ha kisebbedünk?! Persze itt is a fokozatosság elve a célravezető. Kicsiben megízlelni azt, ami itt rejlik. Előbbre engedni a másikat az ajtóban, lemondani akár helyzeti előnyünkről, mikor előbb érkeztünk valahova. Enyhe verzióban udvariasságnak értelmezett erények gyakorlása, ha ez mond még valakinek valamit. Ennél keményebb a lovagiasság kategóriája, mikor az előny átengedése már akár komolyabb terheket, kockázatokat is jelenthet. Olyan végletekről nem is beszélve, mint az önfeláldozás, mikor egyértelműen a rövidebbet húzzuk más vagy mások helyett. Enyhébb kategóriákban csupán megízlelhetjük a kisebbedés gyümölcsét és ezzel nyerhető erőt.
Próbálkozzunk vele!
2018. augusztus
Be the First to Comment