Gyémánthegy

Isten a talentumot nem arra adja, hogy vajat, mézet kavargassunk vele, inkább a
legkeményebb gránitnak feszüljünk.
Gyermekkoromban, bár érdeklődésem mindig a biológia, állatvilág irányában
zizegett, megérintettek a műszaki dolgok is. A speciális gyémánt erősítéssel bíró
fúróhegyek (a szakember bizonyosan szórakozik e kifejezésen) beleégtek a memóriámba,
mint valami csodák, amelyek az egyébként hitvány anyagnak valami mindenható ellenállhatatlanságot, erőt adnak.
Ma valahogy így képzelem Istent, aki a por és hamu teremtményeinek, akiknek
ereje a cukorsziruppal tud esetleg vetekedni, ad valami tartást, löketet, ami
befogadójuk alázata esetén a gyémántheggyel ér fel. Nem magamra gondolok, bár
néha én is megcsodálom, miként nyúl hónom alá a Teremtő, ha téblábolásom során
olykor az Ő akaratának irányába tévelyedem - inkább a tehetségekre, akik az emberiség történelme során kimagaslottak a tisztes átlagból. Legyenek művészek, tudósok, sportolók, szentek, akik kiragyogtak a magukba forduló túlélők közül. Ahogy nekifeszültek a világ közönyének, értetlenségének, tudatlanságának, bigottságának. Pattintva esetleg ebbe a kemény ellenállásba, bezárkózottságba egy apró repedést, ami a megnyílást szolgálta.
Mennyi csatornán át záporoz ránk Isten adománya a tehetségeken keresztül! Elhalmoz a gyönyörrel, mi mégis a sötétség rabjai vagyunk. Vegyük észre a jót, a szépet! Egy mozdulatban, egy gesztusban, egy helyzetben, a mindennapokban, nem csak a zsenik alkotásában és a virtuózok bravúrjában. Mindenki üzenethordozó. Annak mértékében, amennyire átengedi magát az üzenetet küldőnek. Aki a sötétséget követi, annak sorvad, aki a fényt, az abba gyarapszik. Isten tehetségünket nem azért adja, hogy elpazaroljuk. Mindenkinek saját felelőssége, miként gazdálkodik vele. Hány tehetséges ember kínlódik előttünk, akik nem vállalják fel olykor nyilvánvaló adományaikat és ezért lehetséges tudományuk elvész saját maguk, a közösség és Isten szándékai számára. Úgy gondoljuk, nekünk nem adatott
semmilyen tehetség, talentum? Ilyen nem nagyon van. Még a fogyatékosoknak, testi, lelki sérülteknek is legtöbbször adatott valami, ami fontos Isten tervében. Még a beteg emberek is, akik látszólag semmit nem tehetnek sem magukért, sem környezetükért. Ők a szenvedéstörténetükben kimagaslók, ők ismerhetik a világ igazi értékeit, az igaz, önzetlen szeretetet. Az ünnepelt sztárok, akik igazán érzik ezt? Vagy az elesettek, akiken sok szeretnivaló vagy népszerű dolog nincs, inkább rémülten fordítjuk el fejünket. Ők láthatják az élet olyan örömeit, ami a többségnek természetes, magától értetődő.
A tehetség, talentum, minél nagyobb, minél inkább átlagon felüli, annál nagyobb
teher, mert megköveteli, magába szippantja tulajdonosa egész lényét, ha engedi. Csakhamar irigységbe, féltékenységbe ütközhet vetélytársainál vagy épp olyan embereknél, akik nem vállalták fel tehetségükkel járó sok munkát, áldozatot. A tehetség nem minden, ha életünket nem szenteljük neki, meddő marad, nem
terem gyümölcsöt.

2016. május