Az idei húsvéti ünnepkörben valamiért az foglalkoztatott leginkább, hogy a feltámadt Jézust milyen nehezen akarták felismerni, még azok is, akik közelről ismerték, tanítványai voltak. Ma ugyan ki ismerné fel? Ki ismeri fel?
Érdekes a kérdés materialista alapokról kiindulva is. Az érzékelés roppant csalóka dolog, rengeteg jópofa pszichológiai kísérlet van arról, hogy mennyire becsaphatók érzékszerveink. Igen könnyen megtéveszthetőek vagyunk, az érzékelés körülményeitől vagy épp a beérkező jeleket feldolgozó központi idegrendszer előéletétől, tapasztalataitól (ha tetszik, előítéleteitől), gyakorlottságától és pillanatnyi állapotától függően. A digitális fényképezésre való áttérés nagyot lendített a képrögzítésen. A fotokémiai eljárások kis mértékben tudták befolyásolni a rögzített képet, azonban a digitális technikában a képérzékelő alkatrész jeleit egy mikroszámítógép dolgozza fel és rakja össze a képet. Ma már egy mobiltelefon is rengeteg hatást, trükköt tud hozzátenni a rögzített képhez, azt olykor felismerhetetlenné téve.
Az emberi agy hasonlóképpen, csak sokkal magasabb szinten tudja kezelni az érzékszervekből bejövő jeleket. Öröklött és tanult képességekkel feltunningolt agyunk az átlagember érzékeléséhez képest teljesen más világot tud feltárni. Egy zenész számára más a környező világa, mint egy biológusé, egy matematikusé, egy építészmérnöké vagy egy orvosé. Gyermekkoromban az élővilág iránti lelkesedésemből adódóan a világ rovarokból, csigákból, gyíkokból és egyéb apró lényekből állt. Ezeket láttam mindenhol. Emlékezetes eset, mikor egy családi, baráti fociban a kapuba állítottak és én leginkább egy lepkével voltam elfoglalva, nem nagyon zavart, hogy körülöttem valami más dimenzióban gyerekek, felnőttek, valami labdát kergetnek. Még a rajtam való szórakozásuk sem nagyon jutott el hozzám. Középiskolás koromban a kirándulásokon rovarokat láttam mindenhol, ahol senki más (érdekes, hogy például növényeket nem láttam meg annyira!). Az egyetemen, amikor a fűféléket tanultuk (növénytan, gyepgazdálkodás), akkor mindenütt fűfajokat láttam és különböztettem meg, miközben az emberek többségének a fű az fű. Pályám kezdetén mikroszkópon át sejtosztódásokat keresgéltem. Ezt olyan szintre fejlesztettem, hogy már szinte oda sem kellett figyelnem, csak pásztázni a tárgylemezeket és szinte automatikusan megállt a kezem, ha a látótérbe került a keresett objektum, miközben gondolataim teljesen másutt jártak. Ezt többször ellenőriztem, lassabban és nem nagyon találtam hibát. Mások, más szakmákból bizonyosan tudnak hasonló példákat mondani. Egy varrónő, egy kőműves, egy szőlősgazda teljesen mást lát a munkája tárgyában és akár a világban, mint egy kívülálló.
Az egyetemen volt egy kiváló tanárunk, aki a környezettanba vezetett be minket.
Miért pont ő jutott eszembe most, Húsvétkor a rengeteg jeles tanárom közül?
Egyszer kivitt minket a közeli erdő szélére és megkérdezte, vajon, mit látunk?
Mindenki mást: tücsköt, bogarat, bokrot, fát, virágot. Nem, kedveseim, ökoszisztémát
látnak! Így igazította látásmódunkat. Az élő és élettelen környezet összefüggésrendszerére
való figyelemfelhívás akkor is megrázó erejű lehetett az arra
nyitott lelkekre, de most számomra más megvilágításban jött elő. Elgondoltam,
ha kiállnék a falu közepére és azt mondanám: Kedveseim mit látnak? Isten országát!
Mi történne? Ahogyan mi sem váltunk annak idején egy csapásra ökológussá,
ettől sem várhatnánk hirtelen nagy csodát. De ha a munkánk, az érdeklődésünk,
vagy ambícióink irányt váltanak, apránként valóban változik a világ megjelenése
is számunkra. Ahogy áthangolódunk, úgy változik a külső jelek feldolgozása és
válnak láthatóvá láthatatlan dolgok és láthatatlanná olyanok, melyek életünket töltötték
ki valamikor. Az emberi elme hihetetlen csoda. Láttathatjuk a pénz világát,
a művészetek világát, az elesettek világát, bármit…. Megadatott a szabadságunk
arra, hogy mit is akarunk látni. Ha engedünk a kísértéseknek, akkor akciókat, vásárlásokat,
befektetési lehetőségeket látunk, ha igazi kihívásokat kedvelünk, akkor
nemesebb célokra fókuszálhatjuk figyelmünket, érzékelésünket. Esetleg észrevehetjük
a bibliai történeteket, az evangéliumokat a világunkban, akár saját életünkben.
Feltárulhat, mi is az igazi dolgunk ebben az életben.
A koronát húsvéti élményeimre egy kedves fiatalember megosztása adta az ún.
közösségi médiában. Egy világklasszis futballistát elmaszkíroztak és egy sétálóutcába
vittek, ahol koldusként focitrükkökkel próbált érvényesülni. Nincs nagy sikere,
nem nagyon állnak vele „szóba”. Jó, ha visszarúgják a labdát, de inkább tovasietnek.
Egy kisfiú áll le vele passzolgatni, cselezgetni. Ezután a futballista megkérdi
a nevét és dedikál neki egy labdát, miközben szedegeti le magáról a ragasztott
szakállt, bajuszt feltárva valódi lényét. Érdekes módon mindenki érdeklődése felélénkül,
felvillanyozódnak, hogy kis is van itt. Így megyünk el mindennapjainkban
Jézus mellett. Osztogatja a labdát állandóan, de nem foglalkozunk vele. Nem is
érdekel senkit, ki adja a labdát. Még a templomban sem nézünk arra, kivel fogunk
kezet. Nem tartom véletlennek, hogy épp egy gyerek nyitott a játékra, a másik
emberre. Ám, miként a filmbeli koldus-focista esetében, a legenyhébb érdeklődés,
kicsiny nyitottság már elég ahhoz, hogy Jézus feltárja magát és örömöt, boldogságot
árasszon szét a környezetében.
Nem tudom, tudatos volt-e a megosztás időzítése, lehet, hogy csak nekem ragadta
meg figyelmemet ez az egyébként csupán jópofa, népszerű focistával kapcsolatos
történet. De például ilyen jelenetekben vélem látni Isten működését és természetét.
Mi a valószínűsége, hogy ilyen labdákat osztogató Jézussal összehozzon minket a sors? Mindennapos. Bármely percünkben, folyamatosan jelen van és osztja a labdákat. Forduljunk oda egy ismeretlen, számunkra közömbös emberhez, aki egyébként nagy szimpátiát sem kelt, mert szegényes az öltözete, szakadt az autója, nem mosolyog a világba. Esetleg még goromba is. Szeretettel, figyelemmel megközelítve igen könnyen olyan világ tárul elénk, mintha Jézus bontakozna ki a szemünk előtt.
Szoktuk hallani emberekről, hogy mindenben csak pénzt látnak, mindenben
és mindenkiben csak kritizálnivalót vesznek észre, mindenhol csak ármányt, átverést
szimatolnak, minden feladatra kifogásokat keresnek vagy mindenben a sikertelenségtől
félnek vagy egyáltalán, mindentől félnek, szoronganak. Ezek szintén
olyan látásmódjai a világnak, amelyek egyszer kialakultak, esetleg szüleiktől
vették át, megszokottá váltak vagy talán a rossz tapasztalatoktól becsontosodott
előítéletekké rögzültek. Milyen jó lenne elmondani magunkról, hogy mindenütt és
mindenben Istent látjuk! A legkritikusabb helyzetekben is. Ez rajtunk múlik! Aki a
rosszat látja állandóan, az árnyékvilágban él, aki a jót, az a napfényben. Mindkettő
egyszerre létezik a világban, sőt, néha a rossz elhatalmasodik, amitől igazán nehéz
a jót észrevenni. De mindig ott van és elég a túléléshez, táplálva az életörömöt, a szeretetet. Még mondok mást is. Ahogy látjuk a világot, az visszahat rá! Ha a rosszat látjuk csak, óhatatlanul a rossznak megfelelően cselekszünk, amitől nem lesz jobb a világ. A jóval foglalkozva, azzal kitöltve a tudatunkat, a jót tükrözzük vissza, ezzel erősítve azt! Ezek nagyon apró hatások a világra. De sok apró homokszem nagy munkát tud végezni! Az meg egy dolog, hogy porszemként mit viszünk véghez, de mint porszemek is lehetünk boldogok, ha részesei lehetünk egy nagy műnek, ami a dolgunk és ami boldogulásunk útja is!
2016. április
Be the First to Comment