Értelmes halál

Egy váratlan és tragikusan korai haláleset esetén különösen elgondolkodik az igen alázatos szívű halandó is, hogy Istenünknek mi lehet ezzel a célja? Ez ugyan nem túlzottan alázatos kísérlet, mivel Isten gondolkodását nem vagyunk sem képesek, sem hivatottak átlátni. Töprengünk, miközben a legnagyobb engedelmességgel hisszük jóságát, hogy mégis milyen kegyelmet, gyümölcsöt hozhat egy ilyen esemény? Aki már túljutott életében egynéhány keserű szenvedéscsomagon, megtapasztalhatta, ha azokat alázatos szívvel fogadta és belesimult Isten szándékába, akkor a kegyelmek nem maradtak el. Ezek az élmények gyakran utólag is fájnak, de hozamuk kárpótolhat minket. De mi lehet a helyzet az olyan szenvedéstörténetekkel, amikből nem nézzük ki, hogy annyi gyümölcsöt teremjenek, hogy valaha is kiheverhetnénk a veszteségeket? A nagy terhek, szenvedések, mártírhalálok nem okvetlen csak maguknak, az elszenvedőknek szólnak, hanem kifelé is.
A szentek, próféták közül nem kevesen szörnyű kínokon mentek át és többnyire életükbe is került. Egyéni történetük hitünk szerint nekik meghozta a legmagasabb kegyelmeket. De miként hatott ez környezetükre? A legnagyobb mártír, Jézus elveszejtése egy új világvallást indított útjára. Ennek kulcseseménye pont a keresztáldozat. A többiek sem haltak meg hiába, akár kereszten, akár koncentrációs táborban töltötték be küldetésüket. Igen gyakran egy bűnös, szeretetlen, önző és részvétlen nemzedéket hökkentettek meg, amit csak látszólag értelmetlen, kiérdemeletlen halálukkal érhettek el. Olykor ez csak ideig-óráig állította meg az embereket szokott, Istentől távoli útjukon, volt, hogy fel sem tűnt, olyan kivégzés-szórakozásnak tartották, mint a többi akasztást, és csak az utókor figyelt fel rájuk. A mártírok, próféták, szent áldozatok ragyogó állócsillagok sötét korszakukban, de amennyiben emlékük fennmaradt, később is bevilágítottak rengeteg ember lelkébe.
Elfantáziáltam azon, mi lehetne eltávozásunkkor egy igazán méltó mérlege és egyben ítélete életünknek, még mielőtt igazán számot kellene adnunk. Nem akarok okkultista fejtegetésekbe bocsátkozni, de saját és sokak élménye legközelebbi szeretteik eltávozásakor, hogy még egy darabig körülöttünk vannak. Úgy gondolom, valahogy mindig velünk maradnak, csak nehezebben nyílnak meg érzékeink irányukban. Ha a távozóban lévő lelkek látnák, mi történik haláluk után! Hogyan reagálnak a szeretteik, az ismerőseik, akár ismeretlenek, ez egy jó előzetes mérlege lenne életüknek a végső számadás előtt. Mikor azt látom, hogy ha valaki halála nem haragot, dühöt, értetlenséget, ellenállást vagy tiltakozást vált ki, hanem egy hatalmas szeretetáradatot, akkor az jelent valamit. Nem csak arról, aki elment, hanem,
hogy kik voltak az ismerősei és mit váltott ki bennük halálával. Ez az az élmény,
mikor fájdalmas és nehéz az elengedés, a megbékélés, de ebben az irgalmas
szeretetben, összetartásban mindenki épül, aki csak picit is ismerte.
A nem magányosan, hanem közösségben megélt gyász segít az enyhülésben,
mert rengeteg olyan szeretetélményt jelent sokaknak a fájdalomban, amitől egy
életre megváltoztathatatlantól mégis egy életre gyümölcsök, kegyelmek származhatnak.
Hiszem, hogy a korai és látszólag értelmetlen halálnak komoly küldetése
van, még ha közvetlen környezetének szinte elviselhetetlen, hiszen részesei ennek
a súlyos keresztnek.
A napokban, egy társaságba több tragikus csapás híre érkezett és felmerült a
kérdés, Isten valóban mindig gondoskodik rólunk, miközben ilyesmik történnek?
Hirtelen egy közvetett utalás jutott eszembe a Szentírásból: ne a testet féltsétek,
hanem azoktól féljetek, akik a lelket és vele a testet is megölik. Mint a mártíroknál,
testüket el lehetett tiporni, de lelkük szabad maradt és Istené. Kérem Istent, hogy
erősítsen meg abban a hitemben, hogy a test esendő és múlandó, de a lélek odatartozik,
akinek, aminek figyelmet szentel. (Figyelmet szentel. Úgy vélem, hogy áldottnak
érezheti magát mindenki, akinek magyar az anyanyelve.) Miként a lelkek
is, ahová ajánljuk imáinkkal mi, a gyászolók.
Az irgalmas szeretet felélesztéséből jöhet az az élmény, hogy sokan, akik sajnálkoznak,
igyekeznek kifejezni szeretetüket. A végső helyzetek, a „minden elveszett”
szituációk oldják a gátlásokat, ezért a szeretet is könnyebben a felszínre tör. Érdemes
azonban elgondolkozni azon, mi okoz még a veszteség mellett nagy fájdalmat.
Ha valami bennünk maradt, ha valamit nem intéztünk el, nem adtunk vissza, nem
háláltunk meg. Vagy egyszerűen csak nem mondtuk meg neki: szeretlek! Ifjú koromban
megéltem ezt a többlet keserűséget, tudom, miről beszélek.
Minden halál értelmes? Mindnek van üzenete. A távozó életével. Legyen az jó,
szép, vagy zaklatott, bűnös. Együttérzésünk illendőség, szokás, őszinte együttérzésünk
azonban egyben egy emberi élet ránk vonatkozó üzenetének elfogadása
Isten ítéletének tükrében.

2016. október