Időnként elgondolkodhatunk azon, hogy az embernek mekkora a győzelme maga fölött, mikor ország és világ előtt elismerten, valóban nagy áldozatot hoz és életét adja másokért, ügyekért. De milyen az, mikor a világ szeme elől elrejtve, sőt, annak emlékezetéből is kimosódva, szinte a legnagyobb titokban viszi végbe hőstettét. Még a család sem tudhat róla, hogy nem gyáván megfutamodva érte-e veszte, hanem a hazát, a világot, az emberiséget megmentő örök dicsőséget adó tettet hajtott végre. Sokan talán éppen ebben a láthatatlanságban, ismeretlenségben, a homályban választják a kevésbé nemes utat, hiszen a helytállás és a megfutamodás, de az árulás is titokban marad, legfeljebb ezzel kell tovább élniük, ami olykor kegyetlenebb, mint azzal meghalni, hogy éppen a jó érdekében estek el.
De az már milyen, mikor az ember olyan igazságért, sőt, jóért adja, dobja oda magát, ami ugyan a világ szeme előtt zajlik, de azt a jót a világ nem látja, nem érti, egyenesen üldözi. A hősiességnek az a foka, amikor nem csak az ellenség megvetését kell elhordozni, de azokét is, akiért megcselekszi, az már csak az igazán alázatosak osztályrésze. Kevélyek is lehetnek a világ előtti hősök, akik akár hősködésből kiindulva kerültek végzetes sorsukba. A világ értékítélete olykor eléggé felületes és nem ritkán méltatja is az olyan áldozatokat, akik igazából „csak” a kevélységükben buktak el. Túl sok hozadékot nem jelentenek sem az eszmei, sem az anyagi világban. Mi is lehet a nagyobb hősiesség, lángra lobbantani egy ellenséges katonát a fedezékből vagy összeszedni a sérülteket, holtakat, zászlaiktól függetlenül, életük kockáztatásával?
Az utókor pillanatnyi hangulata szerint ítélkezik, hogy hősök vagy felforgató gyilkosok tábláját rakják a nevük mellé. Szarajevóban az első világháborút kirobbanásához okot adó merénylőt nemzeti hősként tartják nyilván egy emléktáblán történelmi tettének helyszínén.
Milyen úgy életünket adni, hogy senkinek nincs fogalma arról a jóról, amit az ember próbál képviselni és amitől életében, halálában üldöztetést szenved? Itt nem csak a külvilág ítélete a többlet teher, hanem az alázatosokra jellemző folyamatos önvizsgálat, hogy vajon valóban a jót képviselem, valóban azért élek, azért halok és úgy, hogy a jó is jó maradjon?
Ez a bizonytalanság még a jólétben is gyötri az embereket, mikor autóvásárlásnál két autó között kell dönteni, hát még mekkora feladat, teher, ha éppen az életünk feláldozásáról kell dönteni? Mikor sokan könnyen megbeszélik magukkal, hogy a nemes cél, nem is olyan nemes, bűnösökért, tökéletlenekért, akiket még csak nem is igazán szeretnek, sőt, olykor gyűlölnek, bolondok lennének életüket adni. Olykor még a válásnál is ez az ideológia, mely szerint méltatlan és érdemtelen a másik ember, hogy kitartsak mellette, ezért nyilván nem fogok áldozatot vállalni, hiszen egyetlen kis életemben nem azt érdemlem, hogy akár az időmet méltatlanokra pazaroljam, hát még az életemet?
Milyen vakmerő áldozat érdemtelenekért, sőt akár ellenségeinkért adni az életünket olyan ügyben, amit a világ, de főleg ők, nem is látnak, sejtenek. Azért ez már valami… Amit egyesek botránynak, mások pedig ostobaságnak tartanak („Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság.” 1Kor. 1. 23.).
Milyen kitartani a végsőkig olyanban, amiről az emberek többsége nem is tud, nincs is elképzelésük, különösen, ha éppen bosszantjuk, feldühítjük őket vele. Mint, mikor a szülő nagy áldozatot hoz a gyermekéért, amit az éppen meg nem értve szinte ellenségesnek ítél meg. Akarata ellenére senkivel nem lehet jót tenni. De áldozatot lehet (kell?) hozni érte, akár olyat, amiért éppen pártfogoltunk fog megkövezni. Milyen felhatalmazás, sőt buzdítás indíthat erre és mi tart meg ebben? Talán ezt az áldozatot azért is kell meghozni, hogy tanúságot tegyünk arról, aki vezet minket, aki szilárdabb támaszt jelent, mint bármi a világegyetemben.
Felvetődik a kérdés, hogy miért kell elmenni a végsőkig, hogy az ember tanújel tudjon lenni, amellett, hogy a világban megteszi azt, amit kell, ami kikerülhetetlen annak, akinek olyan kapaszkodója van, amiről nem hámlik le az első kanyarban. A világ hősiességként éli meg a dolgot, pedig a hős nem is tud mást lépni. Érdekes módon még a hívők is gyakran inkább hisznek a másik ember kitartásában, erejében, mint abban, aki bír ezekkel helyette és vezeti.
Miért kellenek ilyen végletekbe hajló helyzetek? Békeidőben is előfordul, amikor kitartásra és erőre van szükség, hogy feladatunkban, küldetésünkben maradjunk, még ha a többség ellenünk van, botrányosnak és balgának tartanak? Ki vágyik ilyen helyzetekre? Senki, de aki kapaszkodójára bízva magát odaadja, az élvezi annak gyámolítását még a bukásban is, ami messze többet ér, mint a megmenekülés. Ki hisz ebben? Talán ott dől el, hogy vannak valóban kiválasztottak és vannak, akik azzá lehetnek. Akiknek megadatik a hit és akiknek még nem érkezett el az ideje.
2025. április
Be the First to Comment