Csend

Sokan vannak úgy, hogy hazaérve bekapcsolják a televíziót, rádiót, bármit, csak szóljon. Autóba ülve szintén felbőg a zenegép. Gyalogosan a fülekből lógnak kábelek.
Miért is? Miért menekülünk a csendtől?
Mert megszólalhat. A csend olyat szólhat, ami megijeszt, megzavar. Ha az üres lakásban hallunk egy reccsenést, megijedünk. Egér, kísértet, bármi, de bizonyosan nem kívánatos az élmény. Más esetben ritmust igénylünk, pörgést, amivel mozgósítani igyekszünk magunkat valamilyen célra vagy épp csak az eljövendő napra.
Mit hordoz a csend?
Kockázatot. Hangokat, amelyek ijesztőek lehetnek. Kívülről, belülről. Főleg a belső hangok. Azok olykor nagyon keményen jelzik, hogy a felszín alatt valami nagyon nincsen rendben. Sokakban komoly szorongást kelt a csend. Hiszen olyan hangok szólalhatnak meg bennük, amely egész életeket kérdőjelezhetnek meg. Vagy annyira nehéz, kibogozhatatlanul érthetetlen dolgokat közvetíthetnek, amelyek elbizonytalanítanak, szorongóvá tehetnek. A hangos zene, zaj, dübörgés elnyom mindent, ami a csöndből jöhet. „Ha, ha! elő síp, dob, zene! / Harsogjon harsona: / Fülembe zúgja átkait / A velszi lakoma…”. Így szól Arany János Walesi bárdok című költeménye. Mi nem végeztettünk ki ötszáz bárdot (dalnokot), mert nem dicsőítettek minket, mégis menekülünk a csendtől. Pontosabban a csend hangjaitól. Tudhatnánk, hogy életünk nagy sikereihez bátorság, olykor vakmerőség, hit és elszántság kell. Ezek híján még senki nem számolt be nagy diadalokról. A csend szólhat olyat, hogy beleremegünk. De ha bevállaljuk, nagyot lendülhet életünk. Ha belekóstolunk, megtapasztalhatjuk, hogy a csend termékeny, a csend jótékony, a csend gyógyít.
Mert?
Isten hangja nem harsona, inkább szellő susogása, az is csak akkor, ha nagyon akarom hallani. Ha az ember leküzdi félelmét a csenddel szemben, hallhat dolgokat, amelyek megérintik a lelkét. Kedvesen, simogatóan, vagy dorgálóan, fájóan. Aki veszi a bátorságot átadni magát a csendnek, az meg is kapja jutalmát. A zaj, zene, ami a csendet távol tartja, távol tart minket magunktól és Istentől egyaránt. Saját gondolataink is csak a felszínt karcolják, az adott pillanatban éppen legfontosabb dolgokra enged csak odafigyelni. Olykor arra se nagyon. Nem csoda, ha belső, akár tudatalattinkból jövő gondolatok sem kapnak szót, pedig azok nagyon fontos üzenetek. Éber tudattal nehezen tudunk olyan fontos ötleteket kicsiholni magunkból, mint, amit a tudatalattink feldob. Reggel sokan felébredve, gyorsan bekapcsolják a tévét, rádiót, mert az álom és ébrenlét határán meg tudnak szólalni azok a hangok, amelyek egész nap háttérbe szorulnak. Sokan ezeket az első reggeli gondolatokat rögtön a szőnyeg alá söprik, mert valamiért nem kellemesek. Figyelmeztet valami mulasztásunkra, elmaradásunkra, tartozásunkra, fontos dolgunkra, amit már régóta halogatunk. Vagy éppen lelkiismeretünk próbál ilyenkor szóhoz jutni. Ezek bizony terhes gondolatok lehetnek egy új nap kezdetén. Szerencsére azonban más gondolatok is jöhetnek, egy jó ötlet munkánkhoz, valamilyen problémánk megoldásához vagy éppen valami olyasmi, hogy mit is kellene csinálni, amire még sosem gondoltunk. Hol keressük az elveszett kulcsot, stb.. Ám résen kell lennünk, mert ezek a finom hangok könnyen feledésbe merülnek, könnyen előfordulhat, hogy percekkel később csak azon bosszankodunk, hogy valami jó ötlettel ébredtünk, de már azt sem tudjuk, milyen ügyünkben lett volna hasznos. A hasznos gondolatok megakasztója lehet a csapongás. Jönnek, mennek a félgondolatok, bele-belekapva mindenféle témába, anélkül, hogy valami hasznosat hoznának. Inkább terhes a dolog, mintha egy vasútállomást figyelnénk gyorsított felvételen.
Próbáltak már nem gondolni semmire? Ahelyett, hogy külső információs ingerekkel próbáljuk védett állapotban tartani értelmünket, igényes tartalommal is megtölthetnénk egyben gondoskodva arról, hogy rosszaságok ne történjenek ott. Van többféle programozott meditáció, aminek igen változatos lehet a tárgya. Ezek célja, hogy figyelmünket egy (egyébként jelentéktelen) dologra rögzítjük. Más esetben fontosabb dolgokra, akár testi betegségeink gyógyulásának megtámogatására is bevonhatjuk.
És mit mondhatunk az imáról?
Vannak, kik úgy vélik, valamiféle kötelező gyakorlat a hívők számára, amit le kell róniuk valami távoli, talán nem is földi jutalom érdekében. Az ima jutalma maga az ima. Rendszerességre nem valami kötelesség fegyelme ösztökél, hanem, mint bármely egyéb szellemi vagy testi gyakorlatnak az a jellegzetessége, hogy minél rendszeresebben végezzük, annál nagyobb gyakorlatra teszünk szert, annál több öröm és egyéb hozadéka származik belőle. Ha csak 1-2 havonta futunk 10-10 kilométert, hát annak öröme bizonyosan nincs, de haszna sem nagyon. A rendszerességnek az az erős motivációja, ha elhisszük, amit csinálunk, annak haszna van, az jó. Nem minden tevékenység mutatja meg az első próbálkozásoknál a jövendő gyümölcseit. A zenét tanulók tudnának erről beszámolni. Nem kell azonban rettentő nagy elszántság, hogy hitünket kicsit felszaporítsuk, ha türelemmel és mértékletességgel közelítünk céljainkhoz. Türelmetlenség, kapkodás, gyors eredmény erőltetése bizonyosan csalódást, kiábrándulást okoz és esetleg eltaszít egy nagyon jó útról. Ha picit tudunk várni, ha pici rendszerességet tudunk teremteni, ha picit leszállítjuk elvárásainkat az azonnali nagy csodákkal kapcsolatban, akkor megtapasztalhatjuk, hogy a kezdeti botladozó próbálkozások, ha szorgosan ismételjük, ha apránként is, de egyre többet adnak. Ha ezt a fejlődési folyamatot van türelmünk és figyelmünk észrevenni, akkor az megerősíti a hitünket, kitartásunkat, hogy itt tényleg valami jó vár reánk.

2017. február