Csapásainkról

Istennel nem törődünk általában, legfeljebb, ha nagyon szeretnénk valamit vagy nagyon tartunk valamitől. Akkor esetleg, számos egyéb erőfeszítés és cselekedet, valamint babona mellett talán Őt is megkérjük a biztonság kedvéért. Ha sikerrel járunk, többnyire magunk érdemeinek tudjuk be, hiszen nyilvánvaló, hogy mi voltunk ügyesek, okosak, tehetségesek, szorgalmasak és kitartók. Fel nem merül, hogy ezek közül vajon melyiket köszönhetjük magunknak, ami bocsánatos bűn, mert hiszen ki ne tévedne meg, ha azt tapasztalja a sok tanulásból, hogy sokat fog tudni, legfeljebb azt nem ismeri fel, hogy a bölcsesség és az igazán jó ötletek nem csak a tanulásból és a tudásból származnak.

Azután, ha nem jön össze a dolog, akkor mindenért Őt hibáztatjuk, nem segített, nem védett meg. Saját oktalanságunk, lustaságunk, képességeinknek a határainak fel és el nem ismerése, sőt, bűneink fel sem merülnek, hogy közük lehet a kudarchoz.

Mit szóljunk akkor csapásainkhoz? Amelyek sokszor váratlanul, előzmény és félelmek nélkül zúdulnak ránk, teljességgel ártatlanul? No, akkor ismét előkerülhet Isten, hogy ugyan miért büntet minket, miért ilyen igazságtalan?

Minap olvastam egy megállapítást, hogy a rosszat, ami történt velem, Isten ha megengedte, akkor az vélhetően számomra valami nagyon nehezen kicsomagolható ajándék. Minél durvább a csomagolás, annál nagyobb eltökéltség kell abban a hitben, hogy Isten végtelenül szeret minket és az üdvösségünket akarja. Egyeseket meg különösen kiemelten kezel, tenyerén hordoz, ami nem feltétlenül a gondtalan életet jelenti, hanem olyan különleges ajándékokban való részesedést, ami csak különleges emberek számára és jelentős támogatással kibontható.

Sokan botránkoznak Ábrahám történetén, aki reménytelen helyzetében kapott végül egy fiúgyermeket, akit Isten ajándékának tekintett és az is volt. Majd Isten visszakérte ezt az egyetlen gyermeket áldozatul. Ábrahám pedig áthatva ugyanazzal a nagy hittel, aminek jutalmaként kapta a gyermeket, hajlandónak bizonyult visszaadni Urának.

Ugyan, hányan tennénk ilyet? Ha kapunk Istentől egy aprócska kis ajándékot, akkor máris inkább elszaladunk és onnantól a magunkénak, jogos birtokunknak, érdemeinknek tekintjük. Fel nem merül, hogy bárkinek is odaadjuk, még Istennek sem, akitől pedig kaptuk (mondjuk, akár kölcsönbe). Csak gondoljunk legdrágább kincsünkre, puszta életünkre, amit Ő adott, mégis tíz körömmel kapaszkodunk bele, a végsőkig elmegyünk, hogy ne kelljen visszaadni.

Szüleink könyörögtek, hogy tanuljuk szorgosabban a matekot. Mi, hogy én ezzel gyötrődjek? Ugyan mi hasznom belőle, egyébként is képtelen vagyok rá. Ha rágondolok is kiver a víz. Egyszerűen utálom. Mit gondoltunk szüleinkről, tanárainkról? Azért vannak, hogy akadályozzanak az ambícióinkban, terveinkben? Ugyanakkor értelmetlen kínszenvedést bocsátanak ránk ezzel a matekkal, amiben szüleink is csak ritkán tudnak segíteni és láthatóan jól elvannak a tételek ismerete és megértése nélkül? Milyen komoly alapvetés, megfontolás, belátás kell egy gyermek részéről, hogy beáldozza vágyait és egyéb akaratát szülei, tanárai kedvéért? Emlékszem erre a belátásra. Még csak nem is az édesanyám vagy a tanáraimba vetett bizalom mozdított az önfeláldozásra. Volt egy nagy vágyam óvodás koromtól kezdve. Tudománnyal, kutatással akartam mindig foglalkozni. Felismertem és elfogadtam, ennek feltétele, hogy értékelhető szinten elsajátítsak olyan ismereteket, amelyekre látszólag semmi szükségem nem volt ehhez a hivatáshoz. Agráregyetemen volt módom tanulni, ahol aztán végképp rengeteg, látszólag felesleges ismeretnek kellett megadnom magam, amelyeket még azok is nyűgnek éreztek, akik tényleg a mezőgazdaság frontvonalába kaptak indíttatást. Hosszú évek óta adok hálát ezekért az áldozatokért. Ezek még csak önként, belátással vállalt áldozatok voltak, valami homályos hittel, hogy vagy vállalom vagy elérhetetlen lesz, amit amúgy nagyon szeretnék, de legfőképpen, ha nem ezt az utat járom, akkor halvány fogalmam sincsen másik útról.

De jöttek olyan áldozatok is, amelyekről még csak fogalma, félelme sincsen az embernek, egyszer csak a nyakába szakad és úgy gondolja, ezekkel képtelenség megbirkózni, akár a matematika szörnyével, mert ezekről még csak ismerete sem volt. Ezek közül egyet sem tudnék említeni, amelyik ne vált volna javamra. Pedig, akkor Isten meg sem fordult a gondolataimban, az iránta való szeretet meg nem is volt értelmezhető, de nem is hallottam ilyesmiről. („…akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik..„ Rom. 8. 28.). Hogy lehet szeretni olyasvalakit, valamit, amiben nem hiszünk? De talán Isten vagy valamelyik őrangyala gyámkodott fölöttem és segített kibontani ennek ellenére ezeket a keserves ajándékokat.

Talán a számos önként vállalt vagy balesetszerűen elszenvedett áldozat élménye ismertette fel velem, hogy valóban, amit Isten hagy velünk megtörténni, ott neki szerető szándéka munkálkodik, mégpedig a javunkra.

Ez akkor is így van, ha például valami jóvátehetetlen és helyrehozhatatlan csapást, veszteséget enged meg, amiről úgy gondoljuk, ezt bizonyosan nem lehet jóvátenni. Isten, ha pontosan ugyanazokat a dolgokat nem is adja vissza nekünk, de annál különlegesebbet tartogat. Ki gondolta volna, hogy Jób életét vissza lehet adni, miután minden létező értéket elveszített, amivel bírt és ami csak fontos lehet egy embernek? Azért ezeket vegyük észre nem csak a magunk, de mások életében is! Mikor valakit a reménytelenség, elesettség legmélyebb gödrében látunk, majd azt is megtapasztaljuk, hogy tud majd boldogabb lenni, mint előtte valaha!

Ilyenformán az élet sok szörnyűsége, megpróbáltatása mögött is megélhetjük, megérthetjük Istennek nehezen átvehető különleges ajándékait, akkor miért félnénk a testünk halálától? Miért nem gondoljuk, hogy szerető Atyánk éppenséggel ki akar szabadítani gyorsan romlandó testünk rabságából, ha már alkalmasakká válunk földi életünk során, hogy Őt felismerjük, értékeljük és legnagyobb ajándékait elfogadjuk?

Aki az Ő egyszerű földi ajándékait teszi meg istenének, legfontosabb dolgainak, annak elviselhetetlen a lemondás ezekről az ajándékokról a még nem látható, de nagyobbakért.

Hány ilyen apró, Istentől kapott ajándékunk van, amiről nem tudunk lemondani a legnagyobbért? Főleg azért, mert nem is látjuk, hogy mindent Tőle kapunk. Ha belátnánk és hála lenne bennünk, alighanem könnyebben elengednénk és kíváncsian várnánk a „haladóknak” szóló ajándékokat. Ahogy szokták mondani, értékesebb ajándékot csak akkor tudunk átvenni, ha le tudjuk tenni azt, amit a kezünkben szorongatunk, különben elveszítjük azokat is és az igazi nagy kincset is.

2024. március