Visszaemlékezés nyugdíjba vonulásom alkalmából a gödöllői Nemzeti Biodiverzitás- és Génmegőrzési Központból
Elsősorban dicsőítem Istent és hálát adok, hogy 40 évig megtartott a kutatóintézeti pályafutásomban és rengeteg egyéb munkákkal is megajándékozott, nevelt, tanított. Hálát adok jó és rossz napokért, melyek mind az Ő szeretetéből származtak és mert megtanított felismerni ajándékait.
A gödöllői kutatóintézetben eltöltött 40 év tanulságairól és az intézmény történetéből szeretnék mesélni a kedves kollégáknak és más érdeklődőknek biztatásul.
Gyermekkorom óta kutatással szerettem volna foglalkozni, ezzel teljesült be az álmom. 1985-ben kezdtem el itt dolgozni. A rendszerváltásnál nagyon úgy nézett ki, hogy kevély emberek az asztalra csaptak, nincs szükség az ilyen kutatóintézetekre, mindent megkaphatunk készen nyugatról. (El is öntötte az országot sok kacat és átverés, amik hazájukban már életképtelenek voltak.) Ennek értelmében erősen csökkentették a költségvetését az ilyen intézeteknek és éppen csak nem zártak be minket.
Kb. egy évig, mint pályakezdő és családalapító, le voltam bénulva, hogy most mi lesz. Nem sokkal korábban az volt a szokás, ha valaki elhelyezkedett valahol, az jó eséllyel nyugdíjig állást jelentett. Ezért ez elég nagy sokk volt és alternatívát nem is tudtam elképzelni. A bizonytalanságban arra jutottam, ha továbbra is csak a körmömet rágom, abból sem szakmailag, sem egzisztenciálisan nem lesz semmi.
Egész családom könyörgött, menjünk ki nyugatra, mert itt esélyünk nincsen. Jártam arra, csodálatos volt, de döntően nem más az élet és az emberek meg végképp ugyanazok, viszont hazám sosem lesz ott. Életem legjobb döntése, hogy itthon maradtam.
Akkor unszolt a családom, a barátaim, és más intézmények, hogy álljak már tovább, mert itt nincsen jövő. Erre sem léptem, mert annyit már láttam a világból, hogy másutt ugyanazok a kihívások, ugyanazok az emberek, ugyanaz a közeg fogad, legfeljebb ismét nulláról kezdhetek felépíteni egy labort, egy szakmai profilt.
Volt egy halvány sejtésem, hogy a jólétemet a világban nem a környezetváltozás, a menekülés, az ígéret földjére való vándorlás, hanem belső változás hozza el.
Évtizedekig minden év elején izgatottan vártuk, lesz e még újabb költségvetésünk vagy bezárnak, mert ezt év végén még nem lehetett tudni. Meg kellett tanulni, szokni az ilyen esetleges létet. Ma már ilyesmire nem emlékszik szinte senki, mert oly természetes, hogy jövőre is lesz intézet.
Nagy csatát vívtam, hogy egy kutatóintézet miként lehet szakmailag, egzisztenciálisan is perspektíva egy kutatónak és sikerült is kierőltetni az intézetben ilyen rendszert az akkori vezetésnél.
Azt is megtapasztaltam az évtizedek alatt, hogy a vezetők melletti kiállás vagy fúrásuk döntően befolyásolhatja az intézet sorsát, függetlenül, hogy mit érdemel a vezető. Amint a vezető helyzete megingott, egyben az intézet léte is veszélybe került, mert annyira nem voltunk fontosak, hogy a személyi problémákkal érdemes legyen bíbelődnie a fenntartónak és jó alkalmat kínált egy nyűgös intézménytől való megszabadulásra. Ilyen hullámok közepette kellett vállalnom az igazgatóságot, mely elején már küzdenem kellett a bezárás, átszervezés ellen. Ezúttal sikeres volt az ellenállás és folytattam a megálmodott kutatóintézeti modell építését.
Végzetünk azonban elért minket, hiába a sok elnyert pályázat és velük járó pénz, vagy talán épp ezért, összevonásra kerültünk egy másik intézettel. Némi harc árán sikerült megőrizni laborjainkat, telephelyeinket. Az átszervezés tervezett formájában gyakorlatilag bezárást jelentett volna.
További és későbbi életem tapasztalata, hogy az intézmény csak azért maradhatott meg, hogy az akkoriban a gerincet alkotó munkatársak kitartottak a megalázottságban, mellőzöttségben és fenyegetettségben.
Első 20 évemben az intézetért éltem haltam, ráment a házasságom, az egzisztenciám, lakhatásom, egészségem is megroggyant. A kijózanodást követően, némi protekcióval megőrizhettem az állásomat, de körülnéztem, miként menedzselhetném immár magamat. Így, pár intézeti kutatás irányítása mellett számos külső szaktanácsadási, felsőoktatási feladatot vállaltam. Ennek köszönhetem, hogy nem lettem hajléktalan és nincstelen. Mindazonáltal, óriási tapasztalatot és kapcsolatrendszert szereztem és szinte minden ágazatba, mindenhova eljutottam, tanultam és segítettem szűkebb és tágabb szakterületeimen. Most azt mondanám, hogy igazából ezt kutatói életpálya modellként kellene beállítani, hiszen a kutatói munka, eredményei és általa szerzett tudás így tud igazán a gyakorlatban érvényesülni és egyben megélhetést adni a kutatóknak.
Az ember eltölt 40 évet egy szakterületen, egy intézményben, azt hiszi, hogy erről tud a legtöbbet, ebben legtapasztaltabb, ebben tud a legtöbbet nyújtani. Meglepődve tapasztalja, hogy miként a többi szaktanácsadási területen is, olyan emberek veszik körül, akik szilárd lábakon érzik magukat, nincs szükségük további tudásra és tapasztalatokra. Általában elmondható, hogy a szaktanácsadót is jó esetben arra használják, hogy eltökélt céljaikban segítsenek, de ha olyat mond, hogy mit kéne csinálni, vagy mit nem, akkor többnyire nem hallják meg. Így, álomállásaimat önként vagy kevésbé önként elhagytam, hogy olyan területekre menjek, amelyek szinte csak hobby jellegűek azokhoz képest, de rá kellett döbbenjek, hogy igazából ott van rám szükség és egész eddig igazán csak arra készültem. Ez nem egy-két állás, hanem általános, állástól független tevékenység az emberi faj számára. Olyan munka, amit senki nem vállal vagy a többség csak szenved tőle: áldozatvállalással járó szaktanácsadói, oktatói és közéleti munka. Kiderült, hogy tanulásommal, tapasztalataimmal így a helyemre kerültem és sosem maradok munka nélkül, mert enyém a világ legjobb munkáltatója: Isten.
2026. április
Be the First to Comment