A figyelmes ember általában úgy látja, bármennyire is tudatos az életvezetése, szándékai keverednek a Gondviselésével, majd egyre inkább úgy látszik, hogy mi csak evezgetünk, de inkább egy robajló folyó viszi egy szurdokban, ahol nagyjából csak annyi esélyünk van, hogy ügyesen hagyjuk magunkat sodorni. Úgy gondoltam, tisztában vagyok vele, mit is csinálok nagyjából a legutóbbi húsz évben. Azt megelőzően szinte csak tanultam, hogy felfedezzem a világot, a természetet, az embernek a működését és miután ezeken a területeken csak többet láttam, de nem az egészet, akkor komolyra fordítva a szót, végre Istennel kezdtem ismerkedni. Azt hittem, tudom mit is csinálok. Számos közösségben, munkahelyen és szakterületen űzöm azt, amit, mégis van bennük valami közös. Párom kérdezte, miért folytatok ilyen sok fronton harcos életet? Ilyesmi nekem fel sem tűnt volna, ezért azt tudtam válaszolni, hogy ez egyetlen front, ugyanazt a „küzdelmet” folytatom mindenütt.
De hát mi is lenne ez a harc egy olyan embertől, aki a békéjét kereste és meg is tudja találni a küzdelmek ellenére? Sokáig ezt azzal magyaráztam, hogy ez a szaktanácsadók sorsa, akik valamihez jobban, mélyebben értenek vagy csak éppen nagyon másképp néznek a világra, mint a szakterület többsége. Ez az eltérő nézőpont sok ütközés lehetőségét rejti magában, mert valahogy a mai világ inkább abba kapaszkodik, amit tudni vél, mint hogy a valóság megismerését válassza, mert az IGAZSÁG megismerése helyett a maga igazságát akarja látni. Még kirívóbb, mikor az emberek előítéletek vagy érzelmi hatás alatt alkotnak álláspontokat, amelyek inkább lidércnyomások, mint a valóság tükröződése. Nem szép ilyet mondani, de hát másképp nem tudom leírni azt a vitát, ahol nem érvek ütköznek és nem a logika játékszabályai alapján, hanem érzelmi alapon: én ezt szeretem, ezt látom jónak és ezt akarom. Ezekre az érvek nem jelentenek gyógyírt, mert érzelmeikre hagyatkozva döntenek az emberek tántoríthatatlanul, úgy gondolván, az a szívük joga.
Aztán rájöttem, még mindig nem látom a teljes képet, más probléma is van manapság. Nem is szaktanácsadó vagyok, hanem bérgondolkodó. Adott helyzetekre, kérdésekre, problémákra szolgáltatok megoldásokat, magyarázatokat olyan mélységgel és kidolgozottsággal, amit az érzelmi alapon döntők nem is nagyon látnak át, de igényük sincs rá.
Már régen hordott keresztem, hogy minden helyzetben változatosabb és részletesebb képet tudok felvázolni, mint a munkapartnereim többsége.
Tőlem nem is igazán tanácsot kérnek, hanem dobnak egy gumicsontot, amit elrágcsálok, majd, mint a mesterséges intelligencia, kidobok egy dolgozatot, amit annak függvényében ismernek el, amennyire megértik, egyébként pedig elutasítják. A megértéshez sajnos az igyekezet és munka hiányzik, így az érzelmek és előítéletek döntenek.
Ha eszem valaki helyett, akkor a megbízó éhes marad, ha futok helyette, akkor pedig kövér. Nem tudunk mindent megcsinálni mások helyett, sőt talán semmit sem. A bérmunkás a munkájával legfeljebb a feladatot végzi el, de a munka igazi gyümölcseit nem tudja átadni megbízójának, csak gyakorlati eredményeit. Tudok mások helyett templomba járni? Tudok helyette imádkozni, üdvözülni? Sokat tehetünk imáinkkal a másik üdvözüléséért, de annak a jutalma is többnyire a miénk lesz. Ha gondolkodom mások helyett, kivel tudok egyet gondolni, egyetérteni? Mit tudok annak hozadékából átadni, ha azért nekik is gondolkodni és dolgozni kell? Az a helyzet, ha a tanácsadó nem vele együttgondolkodásban dolgozik, hanem csak bérgondolkodó, akkor azzal elég magányos lesz és egyre távolodik megbízóitól.
Körülbelül ott tartok, mint a Prédikátor könyvének a hőse, aki sokrétű és egyébként sikeres igyekezeteit mindig úgy zárta, hogy sok mindent, ha ugyan nem mindent, elért, de hát ez csak nem a teljesség érzetét adta, amit csalódottan úgy írt le, hogy mindez csak „hiábavalóság és szélkergetés”.
Mit is akarok mondani ezzel? Talán, hogy az emberek nem tudnak követni? Nem mondhatnám, mert eddig még mindenki tudott követni, ha gondolkodásával abba munkát tett. Inkább ott látom a problémát, hogy nem is akarnak velem tartani oda, ahova pedig ők küldtek. Nem azért adják bérbe a gondolkodást, mert annyira szeretnek vele foglalkozni. Együttgondolkodókat kellene inkább keresni, verbuválni, akikkel közösen gondolnak ki olyasmit, amit egyedül nem lehetne, mert mindenkinek vannak korlátai, miképpen mindenkinek vannak egyedi készségei.
Ebben nagyon hiszek és magam is, szinte élősködőként próbálom emberekből a gondolatokat kinyerni, hogy tanulhassak belőlük és építsem a világról alkotott képemet minél részletesebben, pontosabban. Igen nagy hasznát látom a beszerzett igazságoknak és hamisságoknak egyaránt. A rajzolódó kép, a világrend úgyis kijelöli az új kirakós kockák helyzetét a rendbe illeszkedve vagy abból kilógva.
2025. április
Be the First to Comment