Az ítélkezés alaptermészetünk szerves része. Ha statisztikát csinálnánk beszélgetéseinkről, igen gyakran nem csak a tények hangzanak el, hanem bizony ítéleteinket is hozzájuk fűzzük azonnal, felcímkézzük őket környezetünk számára, mintegy miheztartás végett és magunknak is, hogy gyorsan besoroljuk őket a jó és rossz dolgok vagy éppen cselekedetek közé. Mivel az információk manapság túlerőben támadnak, ezért túl sok időnk nincs is az osztályozásra, ítélkezésre. Nagy segítségünkre vannak előítéleteink, amelyek kéznél vannak, hogy aktuális ítéleteinket kapásból meghozzuk.
Jézus vonatkozó intelmei hiába közhelyszerűen ismertek, mégis a templomjárók is könnyen esnek ebbe a hibába. Mentségükre legyen mondva, nekik roppant érzékeny a szemük mások hibáinak felismerésében, csak azok kezelésében gyengülnek el gyakran. De hát ilyenek vagyunk emberek. Van egy nem túl jó alaptermészetünk, amely döntően nem nagyon tud változni, azonban a tanítások, nevelések tudnak felvértezni hibáink, rossz hajlamaink kordában tartására. Ezekkel mindenkinek dolga van.
De aki úgy véli, hogy minden joga megvan az ítélkezésre, az ne is olvasson tovább, mert minden bizonnyal botránkozni fog!
Nagyon meglepődtem egyes tanításokban, hogy az ítélkezésnek vannak nehezebben felismerhető rokonai. Kezdjük a botránkozással. Ez szinte ösztönös, zsigeri, végig nem gondolt, nem is tudatos indulat, ha valami nekünk nagyon nem tetsző dolgot tapasztalunk a világban, az élő és élettelen környezetünkben, bármely eseményben. Az ítélkezésnél is, bár sokkal tudatosabb tevékenység, még is megszaladhat a gondolatunk, sőt a nyelvünk, majd próbálunk esetleg korrigálni. Itt még a gondolatot megelőzően már ítéletet hoztunk a tudatalattiban, sőt a zsigereinkben. Forró a kályha, megégetjük a kezünket, de különösebb gondolkodás és helyzetértékelés nélkül máris tudunk valami cifrát mondani, de legalábbis valami elítélőt. Kinek fordulna meg az esemény után a fejében, hogy esetleg szegény kályhát ítéltük meg ártatlanul, de akár az, hogy magunkat is elítéltük, hogyan is tudtunk ilyet cselekedni? Kinek jutna eszébe szerető, türelmes megértéssel kiengesztelődni a kályhával vagy éppen saját magával? Bizony, ezen is dolgoznunk kell, ha esetleg indulatos volt ösztönös reakciónk.
Nem gondoltam, hogy van még lejjebb is. Pedig van! Egy másik intelmet olvastam, hogy legyünk késedelmesek a bosszankodásra!
Ez talán még a botránkozásnál is felismerhetetlenebb és talán örökölt ösztönös ítélkezésünk. Sokan még az ítélkezés jogát sem hajlandók elengedni, akkor mit szólna a botránkozáshoz és a bosszankodáshoz? Pedig régen hallottam egy bölcsességet, aki mások balgasága vagy bűne miatt idegeskedik, az önmagát bünteti. Valóban bölcs, de a világi bölcsességek megoldást nem feltétlenül adnak.
Miért is kellene némi önmérsékletet gyakorolnunk botránkozás és bosszankodás témában?
A világ rengeteg híre között olyanok vannak túlsúlyban, amelyek sokkolják, botránkoztatják és bosszantják az olvasót. Ma hírnek a botrány számít, hiszen az információk és terjesztőik között megélhetési verseny van és ott az látszik győztesnek, aki a legnagyobb botrányt szállítja! Mikor hördül fel egy fél ország a hírre, hogy kinyílt az alcsúti arborétumban a hóvirág? Csoda, ha vannak még ilyen hírek, mert egyébként a közvélemény ingerküszöbe olyan magas, hogy egy házában fellobbant tűzben elveszett öttagú család már meg sem dobbantja a szíveket.
A világnak pedig ez nem reális ábrázolása, csak botránkozási és bosszankodási hajlamaink kiszolgálása. Nehéz lenne megállapítani, melyik volt előbb, ez a hajlam terjedt el vagy a hírek erősítették meg ezeket az igényeket és az emberek másról sem tudnak már olvasni, beszélgetni, mint botrányokról és bosszantó dolgokról.
A nagyon kedves Placid atya állandó mosollyal az arcán beszélt büntetőtábori élményeiről, ahol arról hoztak közös szabályt, hogy csak pozitív dolgokat lehetett egymással esténként megbeszélni. Helyzetükben ez komoly feladat lehetett, mert inkább és okkal fulladhattak volna bele egymás panaszaiba, mégis a túlélés komoly forrása volt a mindennapi betevő boldogságmorzsák felkutatása és különösen, megosztása egymással.
Ma már óvatosan kísérlem, hogy figyelmeztessek a botránkozásra, panaszkodásra, bosszankodásra, mert akkor én is botránkoztatni fogok, mivel nem osztozom mások ilyetén kedvtelésében. Én leszek ítélet tárgya, hogy homokba dugom a fejemet, nem veszem tudomásul a tényeket, veszélyeket és nem viselkedem felelősen.
Megállapítható, csak az nem merül el ebben a botránytengerben, aki végsőkig kapaszkodik abba az üzenetbe, hogy a gonoszt csak jóval, de azzal valóban le tudja győzni! Neki jár az a jutalom, hogy a botrányokban fuldokló világban tud boldog lenni, hiszen nyitott marad a jó és szép dolgokra, észreveszi azokat és elkövetőit szép pillanataikkal. Ezeket hirdeti és a szeretet eme gyümölcseiből táplálkozik, nem pedig a gonosz anyagcseretermékeiből.
Nehezen hihető? Jézus a bárkában a viharos tengeren korholta tanítványait, miért reszketnek, mikor itt van mesterük, hol van a hitük? Erre az igére tudom visszavezetni azt az állítást, hogy, aki félelemben él, az bizony nem a világos oldalon van, hiszen ezzel bizonyítja, nem bízik Istenben! Aki ítélkezik, botránkozik, bosszankodik, ugyanígy nem bízik Istenben, mert nem hagyatkozik az Ő ítélőképességére és gondoskodására. Nem hajlandó elfogadni a jó napok mellett a rosszakat, jó hírek mellett a rosszakat, mert nem fogja fel, azok ugyan milyen gondoskodás részei lehetnek. Nem hajlandó elfogadni a kudarcait, a korlátait, melyekért felelősségre vonással fordul az Úrhoz és nem hálával, hogy ezekkel irányít minket, mert a szép szóból és az Írásokból nem értünk, főleg, hogy nem hallgatjuk és nem olvassuk.
Természetesen, ezeket az Istentől származó dorgálásokat, intelmeket vagy éppen ajándékokat mi nem feltétlenül látjuk át, főleg azonnal. Ez annak adatik meg, aki végsőkig kitart abban, hogy Atyánk szeret, hiszen Fiát áldozta bizonyságul érettünk. Ehhez persze el kellene hinnünk, hogy Jézus az Atyának a Fia volt és az Ő történetét, amit az emberi korlátos gondolkodással felvértezett mesterséges unintelligencia sem tudna kitalálni. Számomra meglehetősen meggyőző Isten végtelen irgalma, türelme és szeretete is azzal, hogy elnézi, teremtményei balgaságaikban és bűneikben mit művelnek a csodálatos világában, mert tudja, van az az emberi szenvedés, kudarc, ami visszavezeti őket hozzá, ha hagyják.
Érvelhetnének sokan, mindez csak azt bizonyítja, nem létezik Isten és a földi létünk csak szenvedés és kizárólag rajtunk múlik, mennyi örömöt tudunk kikapirgálni belőle mások rovására és olykor a gonosz gyönyörűségére. Boldogok azonban azok, akik megtapasztalják nyomorúságos életük során az Isten kegyelmét, ami nem csak vigaszt ad, de magához emel a sötétség gyermekeinek tömegverekedéséből. Boldogok, akik sírnak…
2024. július
Be the First to Comment