Állatorvos ismerősöm körzetében vendégszerepelt egy vándorcirkusz, melynek egyik zebrájához hívták ki valamilyen panaszára. A beavatkozás során a jószág leharapta gyógyítójának egyik ujját. Ő gyorsan ellátta magát, félretette az ujjat, majd folytatta a gyógykezelést. Akkoriban nem, hogy az irgalmasság cselekedeteivel nem foglalkoztam, de általában nem szerepeltek istenes dolgok a gondolataimban. A történet azonban megragadott. Milyen eltökéltség kell ahhoz, hogy a számomra fenyegető, sőt bántalmazó lényen segítsek, miközben magam testi épségét kockáztatom. Különösen úgy, hogy ez talán nincs is túlzottan átgondolva, hanem a helyszínen, történtek hevében hozni egy ilyen döntést, hogy nem hagyom sorsára a bántalmazómat, pedig magam is segítségre szorulok immár.
Nehezen magyarázható pusztán szakmai elhivatottsággal, elszántsággal, virtussal, hogy ilyet lépjen az ember, különösen embertársával szemben, aki talán épp nem harapja le az ujjamat, de tud közveszélyes lenni. Tartsak ki a gyógyításban, például intelmek megfogalmazásában, mikor fenyeget, dühös, esetleg pánikban van és nem ura cselekedeteinek, szavainak? Merjem kockáztatni a tekintélyemet, önérzetemet (büszkeségemet), akár testi épségemet, mikor jóakaratomra agresszió a válasz?
Pedig, ha ilyen állapotban van, még inkább orvosra szorul. Nem túl régen, eléggé figyelmetlenül kikanyarodott elém egy furgon. Elég nagyot kellett fékeznem és az engem közelről és türelmetlenül követő autónak. A hátsó kolléga ledudálta fejünket. Erre a furgon vezetője megállt, kipattant és fenyegetően közelített hozzám. Lehúztam az ablakot, hogy legalább azt ne törje be és mondtam, hogy nem én dudáltam, viszont tényleg elég szerencsétlenül kanyarodott ki. Mivel nem agressziót, hanem megértést tapasztalt, majd elsírta magát panaszával, hogy annyira túlterhelt betonvassal a furgonja, alig tudott kikanyarodni. Megértettem a helyzetét, elkeseredettségét, reménytelenségét, ami miatt a bántó dudálásra elfogyott minden önuralma.
Bizonyára az életben nem minden hasonló helyzetben segít mindenkin, ha az ember megértéssel, szelíden fogadja a támadót, de nagyon szép élményem maradt, hogy még a legnagyobb haragban, konfliktusban is milyen közel vagyunk a szeretet, megértés csatornájához mindkét oldalon.
Az emlékem, egyébként nem egyedi. Mindenesetre, sejteni vélem, hogy a bántalmazások elviselése egy olyan cselekedet, amivel a világba egy hatalmas szeretetcsomagot tudunk helyezni.
Hétköznapi gondolkodásunkban természetesen eszünk ágában sincs semmilyen bántalmazást elviselni. Ha a sorban akár véletlenül is elénk állnak, akkor is ki vagyunk borulva és olykor szavakban nem válogatva teremtjük le az illetőt.
Ha messzebbről szemléljük az ilyen eseteket, akkor értenünk kell, hogy a gyűlölködő, haragos, agresszív, támadó ember nem jókedvéből teszi, amit tesz. Világszemléletemben nem értelmes megkülönböztetni a testi vagy lelki bajoktól szenvedő ember kínjait. Mindkét esetben gyakran magának köszönheti ezeket, tehát valami felelőssége van, de miért adnék kevesebb segítséget egy dohányosnak, mint azt életében mindig kerülő betegnek?
Az irgalmasság első cselekedete jut eszembe: a bűnösök megintése. Ez mintha a tükörképe lenne. A bűnösökkel irgalommal, szeretettel, megértéssel együttérzéssel bánjunk, de a minket, akár ártatanul is, de más stílusban támadókat szintén szeretettel toleráljuk.
Minden helyzetnek egy nyitja van: szeretet és alázat. Legyünk a dorgálók vagy megdorgáltak, nekünk azonos bárányként kell teljesíteni helyzetünkben! Jobbat nem tudok. Mondanám.
2025. november
Be the First to Comment