Mit tudunk mondani valakinek, aki éppen elveszítette mindenének gondolt gyermekét, szülőjét, párját, vagyonát, munkáját vagy éppen egészségét, sőt távozására készül? Rossz, de népszerű szokásunk kisebbíteni a csapás súlyát vagy elütni valami balgasággal. Ehhez még mindenféle közhelyet is gyártottunk, ami mindig kéznél van, ha nem tudunk kitérni egy szomorú tekintet, találkozás elől. Az ember szinte menekül még a gödör közeléből is, amibe a másik szerencsétlen flótás éppen belecsúszott. Kinek dobja fel napját egy szenvedő, egy panaszos sóhaj? Ki tudja hordozni a másik szenvedését, mikor még a magáétól is folytonos menekvésben van? Különösen akkor, ha esetleg odakuporodva a másik sötét gödre szélére belátjuk, semmi vigasztalót nem tudunk mondani, mert kívülállóként is pótolhatatlan, jóvátehetetlen és reménytelen veszteséget vagy hiányt látunk életében.
Csodálatos élményvilága van azoknak, akik haldoklókkal foglalkoznak úgy, hogy meg tudják fogni kezüket minden szó nélkül, de nem halnak ők is velük. Nagyon nehéz vigaszt nyújtani. Az ember az agyával próbál valami egérutat találni a másiknak a sötétségből, de csak hitvány illúziókat tud kelteni pillanatokra, hogy utána még sötétebben ragyogja be fájdalmuk a gödrüket. Szavak helyett az együttérzés, ami olykor érezhetővé válik, mert megtorpanok a magam rohanásában és a sötétség rabja mellé állok.
Emlékezzünk vissza, volt már valaki, valami, ami megvigasztalt egy nagyon sötét helyzetben? Hm… Olyanra emlékszem, hogy inkább meg kellett bocsátanom az otrombaságot és inkább megköszönve a kedvességet menekültem a helyzetből. A leghálásabb akkor voltam, ha egy szót sem szóltak. Ami legtöbbet segített, az a beszélő csend, amiből megéreztem, az illető valóban részt vesz a fájdalmamban.
Eddig a valóban komoly nagy csapások szomorúságáról elmélkedtem, de vannak csak vélt súlyos helyzetekből fakadó elkeseredések. Alapvetően itt is az együttérzés a leglényegesebb megközelítési mód szerintem. Olykor szinte nevetségesnek tűnik, valaki miért esik bánatba. Tudatában kell lennünk, hogy érzelmekkel szemben nem lehet ész érvekkel segíteni. Ha valaki érzelmileg kötődik valamihez, akkor az valódi, nagy bánatként fogja megélni elvesztését, miközben pedig éppen talán hálát kéne adnia a sorsnak.
Nem kérdőjelezem meg, elhiszem, mekkora a fájdalom az érintett számára és azzal nem fogok segíteni, ha magyarázni próbálom, hogy nem ez a vég. Azt tudom kívánni, szabaduljon a fájdalmától, miként teszem akkor, ha valaki tényleg hozzátartozóját veszíti el. Nem méregetnem, ítélnem kell a fájdalom jogosságát, indokoltságát, hanem a szenvedő terheit enyhíteni. A fizikai fájdalmakkal szemben sem egyforma a tűrőképességünk. Van, aki altatásban csináltatja a fogait, van, aki érzéstelenítőt sem kér.
Azután vannak ugye, akik szomorkodása mögött az a vágy van, hogy megsajnálják őket. A sajnálatot panaszkodással próbálják elnyerni. Mondhatnánk hetykén, hogy talán nézzenek körül a világban, vegyék észre, hol kezdődik a baj, de aligha jobbítja ez a helyzetüket. Meg kell tudnunk érteni, ezek az emberek szeretetre, azaz, Istenre vágynak és ezért kudarcos kísérlet ennek ellenére mások sajnálatáért dolgozni. Az emberektől kicsikart szánakozás eltávolodásukkal párosul gyakran, mivel nem szívesen hallgatják senkinek a panaszáradatát, inkább keresnek olyanokat, akik felvidítják őket, támogatják őket, hiszen nekik is van bajuk.
Természetesen többszörösen sajnáljuk azt, aki az élet normális folyásától is lépten, nyomon elveszíti kedvét, hitét. Ez egy másik kategória. Ehhez már nem vigasztalás, hanem a boldogság tanítása kell. Mikor nem halat adunk az éhezőnek, hanem hálót. De nem adhatunk egy nélkülözőnek hálót azonnal, előbb meg kell etetni, majd, hogy ritkábban éhezzen meg a továbbiakban, adunk neki hálót.
De mint a való világban, sok éhező nem kér hálót, csak elvárja, rendszeresen etessék meg. Ettől még nem változik a feladatunk. Előbb halat, majd hálót kínálunk. Ha sikerül elhitetni, hogy érdemesebb halászni tanulni, mint halért könyörögni, akkor talán fényre derül az életük.
Ha a hálót emlegettem, ebben az esetben a hálaadást tekintem ilyen hálónak, amivel tudja az ember magát is vigasztalni. Ritkán, de olykor temetés utáni misén, szertartáson hallottam hálaadásokat az elhunyt életéért. Kinek jutna eszébe azonban élete legsötétebb gödrében hálaadással kezdeni fohászát? Pedig az nem csak boldogságunk felépítésében fontos eszköz, de csapásaink, szorongattatásaink elviselésében is. Életünk legsúlyosabb gondjaiban is mindig van valami, amit még nem vesztettünk el, amiért hálát adhatunk, amibe kapaszkodhatunk. Más kérdés, hogy kinek van olyan értéke, amit nem lehet elvenni, elveszíteni, elkoptatni, ami élete utolsó pillanatában is képessé tegye a hálaadásra.
Gyakran lyukadok ki oda, hogy roppant önző dolgaim vannak a háttérben. Ha odaállok egy szomorú ember mellé, az én bajaim szinte szertefoszlanak. Különösen igaz ez akkor, ha a másiknak valóban jóval nagyobb oka van a szomorúságra. Másrészt, úgy gondolom, úgy érzem, nem csak ketten vagyunk, a vigasztaló és a szomorú, hanem ott van az igazi Vigasztaló is. Mindkettőnk számára. Már hol lenne jobb és méltóbb helyen, mint ott, aki mindenki szomorúságát el tudja és kívánja hordozni.
Ez a tudat teszi lehetővé, hogy a másik ember fájdalmából átvegyünk úgy, hogy nem roskadunk bele. Ugyanis, ez kétélű dolog. Nem véletlenül, többségünk inkább a napos oldalra nézeget, mert az árnyas képek borongóssá tehetik hangulatunkat. Az irgalmas cselekedeteknek kockázatai vannak. A segítő szakmákban is honnan lehet venni az erőt a sok keresztnek a felsegítéséhez, miközben sokan a magunkéval sem bírunk? Ha megfelelő helyen van kapaszkodónk és nem önerőből akarunk vigasztalni, akkor nem fogunk az elesett ember mellé bukni a gödrébe és a Vigasztaló közelében lehetünk.
2025. október
Be the First to Comment