Az áldozatos szeretetnek olyan megnyilvánulása, ami különösen a mai világban roppant nehéz vállalkozás. Nem feltétlenül azért, mert az emberiség tudománya kiterjedésében és mélységben is szinte már beláthatatlan egyének, még a legnagyobb tudósok számára is, de a harmonikus, kiegyensúlyozott és fontos tudás birtoklására és megosztására is kevés példát látunk.
További nehézség, hogy a mennyiségi tudás birtokában igen sokan el vannak telve magukkal és kevéssé fogadják el a „tudatlan” címkét, pedig hát életvitelükből és következményeiből, embertársaival és a világgal való kapcsolatukból is rájöhetnének, valami nem stimmel hatalmas tudományukkal. Kísértetiesen emlékeztet a helyzet a szegény gazdagokra, akik anyagiakban bővelkedni látszanak, de még ott is szűkölködnek a fontosakban és vagyonuk is kiegyensúlyozatlan.
A tudás átadása csak alázattal és csak alázatosaknak lehetséges. Az átadónak el kell tudnia hordozni, hogy nem kérnek az ő tanácsából, a lehető legszerényebben kell viselnie a tudományát és miként akármely más cselekedet, így az átadás is a legnagyobb szeretetben kell történjen, még ha közben meg is köpködik az embert és támadják. Az alázatot onnan nyeri, hogy ismeri már annyira a világot, hogy tudja, sosem lehet biztos magában, „igazában”.
De honnan vegye mégis a bátorságot, az önbizalmat a tanító, olyankor is, ha sokan megvetik a tudományát? Nos, mikor látja valaki, hogy a másik kudarcokat halmoz olyan ügyekben, amelyeket maga is megszenvedett, de megtalálta rá és rendszeresen gyakorolja is a megoldást, akkor miért is ne segítene? Ha látom, hogy valaki biciklizni próbál, de láthatóan rosszul igyekszik és kék, zöld színekben játszik, akkor csak kitámasztom kerékpáromat és intézek pár tanácsot és nem kárörvendve gurulok tovább, hogy kínlódjon maga.
Sokszor baj van a tanítás elfogadásával. Ha a másik értené a tananyagot, akkor könnyebben menne, de a tanítás során azt előbb meg kell értetni, ha sikerül. Ebben ugyan egyedül nem boldogulunk, kell a másik alázata, elfogadása, befogadása is. De ahogy a bűnösök megintésénél, a tudatlanok okításában is annyi a mi feladatunk, hogy mindent megtegyünk a részünkről, szeretetben és alázatban. Ez akkor is siker lesz az égiek előtt, ha okításunkat máglyahalállal jutalmazza a tudatlan közönség.
Az oktató megbocsátó alázatát és szeretetét növeli, ha együtt érez a tanuló nehézségeivel, botladozásaival és megérti, megbocsátja annak ellenállását. Hiszen maga is volt ebben a fázisban, maga is volt a vonakodva tanulás bűnében, melyből megtérve boldogan szomjazza a tudást és az oktatásból, a tanítványoktól maga is sokat tanul.
A bűnösök megintése és a tanítás is egyaránt gyógyító szakma. Sokszor nehéz megítélni, hogy egyesek maguk és mások számára rossz lépéseit tudatos bűn vagy tudatlanság mozgatja. Az eredményt tekintve sok különbséget nem tapasztalunk. Érzelmeink is igen hasonlók, ha bűnökkel vagy fájdalmas tudatlansággal találkozunk. Mindkét esetben hajlamosak vagyunk botránkozni, ami csak tetézi a bajokat. Mindkét beavatkozás első lépése magunkban kell történjen, a megbocsátással. Ha egy autószerencsétlenségnél botránkozunk az áldozatok esztelen gyorshajtásán, akkor nem tudunk segíteni. Először meg kell bocsátani nekik és balszerencséjüknek, hogy összpontosítsunk a segítségre. Olykor nehéz ez a megbocsátás, mert mind a bűnös, mind a tudatlan nem rest támadni, ha valaki megérinti beteg tagját. Ezért folyamatos megbocsátásban kell lenni, hogy a támadásoktól fel-feléledő botránkozásunkat kordában tartsuk. Sejtjük, milyen az az irgalmas cselekedet, amit velünk ellenséges bűnösökön és tudatlanokon kell gyakorolnunk? Ha igen, akkor közelítünk a valódi szeretet fogalmához is.
2025. augusztus
Be the First to Comment