Ha valaki, valami fogalmat szeretne alkotni a rend természetéről, érdemes elmélyedni egy élő szervezet belső működésének tanulmányozásában. Még a legkezdetlegesebb, egysejtű élőlény folyamatai is roppant bonyolult hálózatokban, kölcsönhatásokban zajlanak, melyekben a legapróbb, jelentéktelennek tűnő kis kisiklások is komoly működési zavarokat okoznak, sőt, akár az egész szervezet pusztulását is jelenthetik. De vannak a rend ellen ható agresszív jelenségek is, mikor egyes szervek, sejtek magukhoz követelnek minden erőforrást, elvakultan rombolnak, ami végül saját pusztulásukat is okozza.
Ha körülnézünk magasabb szinteken, szintén látunk olyan rendellenességeket, amelyek egyetlen aprócska kis hiba, túl- vagy alulműködés, az egész rendszer egyensúlyát megbontja óriási pusztításokat végezve. Legyen az a sejtek, szervek, egyedek és fajok közössége, egészséges vagy kóros működési formákat láthatunk. Természetesen, tájékozatlan és tapasztalatlan szemlélő nehezen tudja megállapítani mi az egészséges és mi a kóros. Sokszor, első látásra nem látszik, de ha az ember élt már eleget és szemlélte a világot az idők folyamán, képes felismerni, melyek azok az előjelek, amelyek a betegségbe torkollnak, esetleg a pusztulásba és melyek azok, amelyek a gyógyulás felé vezetnek. Ezen tapasztalatok kapcsán azt is látja, mi is az az egészséges, rend állapot, amely fenntartható, sőt bizonyos ellenállóképességgel is rendelkezik a káros folyamatokkal, hatásokkal szemben és melyek azok a jelek, ahol még egészségesnek látszik a szervezet, a rendszer, de csökken a védekezőképessége, esendő.
Tapasztalataim szerint az egészség, az egészséges és fenntartható működés alapja minden szinten egy egyensúlyi állapot, amikor a rendszer elemei betöltik szerepüket, nem kerülnek sem mellőzésre, sem túlértékelésre, hiszen mindkettő az egész rendszer egyensúlyát veszélyezteti.
Az egyensúlyt, a fenntarthatóságot (mely az egyensúly időben való megjelenését jelenti) mik veszélyeztethetik? A rendszerből eltűnnek olyan elemek, amelyeknek kisebb vagy nagyobb jelentőségű fogaskereket testesítenek meg és hiányukkal zavart szenved az egész működése. Más esetben megjelennek olyan elemek, amelyek egyáltalán nem szükségesek a rendszerhez, de azt megterhelik. Jellegéből fakadóan csak kisebb zavarokat okoz vagy éppen sebezhetővé teszi a rendszert a külső behatásokkal, amelyekkel szemben egyébként képes lenne védekezni. Aztán vannak olyan elemek a rendszerben, amelyek látszólag nem fontos alkotórészek, fogaskerekek, de olyan szabályozó funkcióval rendelkeznek, amelyek szerepet játszanak a rendszer elemeinek összehangolásában, a külső behatásokra adott megfelelő válaszokban. Egyfajta harmonizáló hatásuk van a rendszer belső működésében, de a környezetével fenntartott egyensúlyi kapcsolatában is.
Az egyén boldogsága is egyensúly tünete. Az én megfogalmazásom szerint ez az állapot azt jelenti, hogy lényeges dolgokban nem szenvedünk hiányt és viszonylag lényegtelen dolgok nem vonják el túlzottan figyelmünket. Másként megfogalmazva, nincsenek irreális vágyaink, tudunk élni a meglévő helyzetünkkel, továbbá, nincsenek aránytalan félelmeink, amelyek megakadályozzák azt, hogy éljük meg mindazt a jót, amihez hozzáférésünk van.
Ha az ember tanulmányozott már boldog és boldogtalan egyéneket, közösségeket, akkor lesz némi fogalma arról, hol is van az egyéni és közösségi boldogság kulcsa. Ebből fakadóan azt is látja, hogy a boldogsághoz kell egyfajta, erre való képesség mind az egyén, mind a közösség szintjén. De azt is látja, bár a boldogtalanok szintén boldogságra törekednek, hogy a dolog természeténél fogva, boldogtalanok nem tudnak boldogságot teremteni maguk körül, bármennyire is követelik azt. De mi is az a boldogságra való képesség vagy annak hiánya?
Döntően ott szoktam látni, ahol az ember életében felborul az egyensúly. Valami fontos dolog elkerüli figyelmét, nem kerül méltó helyére, pedig rendelkezésére áll vagy pedig egy jelentéktelen vagy éppen káros dolog szorítja háttérbe a fontosakat. De elmondható ez akár fontos, sőt nemes, értékes dolgokról is, ha túlzott figyelmet kapnak, akkor képesek még ezek is felborítani az egyensúlyt. Akin elhatalmasodik a szerelem és megfojtja a másikat, az képes felborítani az egyén és a pár egyensúlyát, egészségét is. De még a másokon való segítség is kaphat olyan súlyt, amivel az egyén egyensúlya felborul, azaz, a jótékony cselekedetek fenntarthatósága sérül annyira, hogy nem csak a jó tettek apadnak el, de az egyén léte is megbillen. Nincs a világon olyan nemes és fontos érték, amelyik ne lenne romboló, ha kibillenti az egyensúlyi állapotból az egyént és a közösséget. A történelem rengeteg példát mutat arra, hogy borultak fel társadalmak, mert valami érték háttérbe szorította a többi fontos dolgot.
Életünk, társaink, közösségeink vezetése is egy egyensúlyozó feladat. Bármilyen jó szándék vezérel minket, ha nem tartjuk az egyensúlyt, sérül a fenntarthatóság és összedől minden az egyén és közösség életében.
A jóléti társadalmakra jellemző és igen pusztító a tökéletességre, a maximumra való törekvés igénye. Sokáig kételkedtem ennek káros voltában, hiszen úgy nevelkedtem, mindent a legjobban kell csinálni és mindennek a legjobban kell működni körülöttem. Ez a gyakori törekvés önmagában garantálja az egyensúly felbomlását az egyénben. Ha valamit tökéletesen akarok csinálni, akkor túlzott erőforrás használatot biztosítok annak a területnek és romlásba visz. Ha meg mindent tökéletesnek akarok látni életemben, az akár puszta létünket is fenyegetheti és nagyjából mindent kockára teszünk. Végül magunk maradunk, akik szintén nem vagyunk tökéletesek, különösen, ha a sok fontos dolog között az egészségünket is elveszítjük.
Ha életünkben csak tökéletes emberekkel akarunk szóba állni, olyanokat akarunk látni minden társadalmi szerepben, ahol éppen dolgunk van, akkor ez egy biztos forrása a boldogtalanságnak és garancia magunk belső és környezetünkkel való egyensúlyunk felbomlásában. Ebből az állapotból sem boldogságot, sem egyensúlyt nem vagyunk képesek teremteni, sem ítélkezéssel, botránkozással, sem tűzzel, sem vassal, ahogy sokan próbálkoznak. Ellentétben ezzel az egyensúlytalanságot, a káoszt hatékonyan lehet erősíteni a világban.
A világ rendje önvédelemmel rendelkezik. Pál úgy fogalmaz, ahol elhatalmasodik a bűn, ott kiárad a kegyelem. Az anarchia az általa fertőzött emberektől elveszi még az egyensúly, a boldogság reményét is, míg az egyensúly emberei a káosz közepén is képesek lesznek megőrizni békéjüket, még ha az el is pusztítja őket testi létükben. Szabadon halnak meg, míg a sötétség gyermekei csak fokozzák szenvedéseiket, félelmeiket életben maradva is.
A jólét áldásai a felkészületlen emberek egyensúlyát felborítják, aminek következtében elveszítik boldogságuk alapjait. Jó esetben, még testi pusztulásuk előtt felismerik, kellő szenvedés után, mibe is kéne megkapaszkodni. Ez mind egyéni, mind közösségi szinten megfigyelhető. Jóléti társadalmak az anarchiába fordulva kivetkőznek magukból és nehezen magyarázható ürüggyel nekilátnak irtani egymást. Miután mindent elveszítettek, rájönnek, mit is dobtak el maguktól, ezért nyernek pár jó és egyensúlyi évet, mire a felvirágzó jólét visszadönti őket ismét az anarchiába, pusztán azért, mert nem voltak képesek átadni és átvenni a drága tanulópénzen szerzett tanulságokat.
Végül, mi is kelthet vigaszt és reményt ebben az ördögi körforgásban? Az egyénnek a legnagyobb káosz esetén is van szabadsága, lehetősége a rend részének maradni, azt képviselni, azt követni. Ez nem jelent feltétlenül fizikai túlélést, de a lelki békét és boldogságot akkor is tudja nyújtani, ha már mindent leromboltak körülöttünk. Annyi elég, hogy a rendben ismerjük fel: ez jó.
2026. január
Be the First to Comment