Államalapításunk ünnepén, ha elindulok gondolatban az időben visszafelé, akkor a legdöbbenetesebb dolog számomra, miként létezhetünk még itt, annyi sorscsapás, véráldozat után? Ehhez vajon mennyiben lehet köze az egykori államalapításnak?
Nagy államférfiak többféleképpen fogalmazták meg itthon és külhonban, hogy ne azt nézzük, mit ad nekünk hazánk, hanem, hogy mi mit adunk neki. Ezt úgy pontosítanám, hogy nem árt számba venni, hogy mit is kapunk. Általában természetesnek vesszük azt, mi körülvesz minket: tiszta levegő, ivóvíz, egészséges élelmiszer, szeretet, béke, szabadság… sorolhatnám még. Mindez azért van, mert eleink ezért megküzdöttek, olykor vérüket adták, megőrizték vagy éppen megdolgoztak érte. Legyen ez a természetes környezetünk vagy kultúránk, vallásunk. Tették ezt olyan geopolitikai helyzetben, ami sosem volt ideálisnak mondható. Fel sem tudnánk sorolni, hogy államunk fennállása óta, mennyi véres háborún mentünk keresztül. Nyugat-európai országokban járva gyakran találunk kisebb, nagyobb vállalkozást, birtokot, melyek több évszázada ugyanazon családok tulajdonában vannak, ahol a generációk vagyonukat, tudásukat gazdagítva értékes termelőeszközöket tudtak átörökíteni. Nálunk nagyjából minden nemzedék kifosztásra került, nagy ritkaság az, ha egy-egy család el tudja mondani, hogy ez a föld vagy ez az üzem, bolt már a nagyapjának, dédapjának is megvolt. Mégis itt vagyunk, területünk ugyan jelentősen megkurtítva, de nyelvünk, kultúránk, hitünk határok áthelyeződésétől függetlenül megmaradt. Mindez úgy, hogy származásilag roppant heterogén nép vagyunk, számtalan nemzetiség olvasztótégelye lett a mai magyarság, mely nemzetiségeivel alkották mindig az államot. Ez a sokféleség, gondolhatnánk, káosszal fenyegethet, valójában arról van szó, a genetikus szemével, hogy a sokféleség a fejlődésnek, az evolúciónak az alapja. Az eredmény látható, mérhető. Az elszenvedett évszázadok után puszta létünk is bizonyítéka az eredményességnek, de az a sok gyümölcs, amit a Kárpát-medence termett, az nem átlagos. Kezdve a szentjeink számával, a tudomány, kultúra, sport terén messze lélekszámához képest túlteljesít ez a nép. Ez az eredményesség úgy képzelhető el, ha a sokféleségben több a közös, mint a különbség, akkor tud tartósan együttműködni a sokaság. Esetünkben ez a közös múlt, összefonódó kultúránk, sorsok, a közös hit és azon alapuló törvényeink, erkölcseink. Ez még akkor is így van, ha ma például a nyugati államok nem tekintenek a vallásra, mint államszervező, összetartó erőre. Az EU működésében sem igazán tekinthető kiemelt fontosságúnak. Pedig a rendszerváltás utáni első miniszterelnökünk, Antall József is kijelentette, hogy az európai kultúra, jogrend, ha tetszik, ha nem, a kereszténységen alapul, ha ma ezt nem is mindenki gondolja végig. Mi ennek a jelentősége? Nem véletlen, hogy államalapításunk együtt járt egy új vallás felvételével, bevezetésével, ami nem volt fájdalommentes beavatkozás, de olyan irányba terelte születő államunkat, hogy hasonló platformra helyezte, mint amelyen már a meglévő nyugati hatalmak szerveződtek. Ezzel egy nyugati típusú fejlődési pályára állított minket és alighanem ezzel az alkalmazkodással maradhattunk fenn. A vallásnak a nemzet vagy az EU szintjén miért is van olyan nagy jelentősége? Ez lehet oka az EU és a nyugati államok válságjelenségeinek? A közös vallás, hit és ebből származó erkölcs nagyon fontos szervezőerő egy társadalomban. Ez segít együtt élni, sőt az egyéni létünkben is túlélni. Egy példa a tudomány, a technika világából: Ma a robottechnológia már nem ott tart, hogy milyen kunsztokat tud egy-egy példány, hanem robotok közötti együttműködés szoftveres fejlesztése vet fel igen izgalmas kérdéseket. A társadalom egyéneinek beépített szoftvere (vallása, erkölcse) alapvetően meghatározza a társadalom működésének szintjét, mondhatnám függetlenül a konkrét államformától, rendszertől. Vállalati szervezetek tudományos szintű vizsgálata kimutatta, hogy a szervezeti formánál, felépítésnél fontosabb az egyének működési módja, színvonala. Világvezető cégek fontos pozíciókba szánt munkatársaikat kiválasztva egyre inkább ezt a beépített szoftvert (együttműködő képességet) vizsgálják, mert a technikai, mérnöki tudás ma már szinte természetes. Ahogy a társadalmak szakadnak el a vallás, erkölcs alapú rendezőelvtől, több és több törvényt alkotnak és egyre nagyobb energiát fordítanak azok betartatására, miközben folyamatosan terjednek a visszaélések, csalások, korrupciós ügyek, adóelkerülések és rengeteg válfaja a közösség elleni bűnöknek. Ez nem csak belső zavarokat okoz az ilyen társadalomnak, de nemzetközi összehasonlításban is egyre csökkenti a versenyképességet, hiszen a rend fenntartására, a közösségi érdekek érvényesítésére megy el rengeteg energiája. Az egyén szintjén működő közös rendezőelv (vallás, erkölcs) nem szükséges, hogy teljesen uniformizált legyen a hatékony együttműködéshez, együttéléshez. A fejlődésre itt is jótékonyan hat a változatosság, a sokféleség bizonyos szintje olyan határok között, ami nem okoz működési problémákat. Ahol nincs ilyen rendezőelv, ott olyan szintű sokféleség alakulhat ki, ami már komoly zavarokat okozhat. Nézzünk csak körbe a világban, milyen elképesztő gondolkodási módok, világnézetek terjengenek és milyen problémákat, nem ritkán tragédiákat okoznak a közösségekben!
Visszakanyarodva indító gondolataimhoz. Államiságunk fennmaradása nem képzelhető el azzal a felállással, hogy mi mit kapunk hazánktól. Aki ezzel most nincs tisztában, az majd évtizedes külföldi munka, kitelepülés után fogja tudni. Gondoljunk Dunabogdányban a kitelepítettekre, mi volt a fő fájdalmuk? Hogy elvesztették házaikat, földjeiket, javaikat? Ehhez akkoriban nem kellett kitelepítés, sok családot kifosztottak. De ők a hazájukat vesztették el és kockázatokat vállalva is sokan szökdöstek vissza, bár tudhatták, hogy vagyonukat nem fogják visszakapni, de legalább megtűrjék hazájukban. Ma sokan önként veszítik el hazájukat. Ez nyilván nem tudatos, erre csak az évek során jönnek rá, amit ráadásul elfed a látszólagos gyorsabb boldogulás az anyagiakban. De mint mindig, idővel körvonalazódnak az igazi értékek. Egy régi humorista mondása vésődött az agyamba még gyermekkoromban, ahogy az 56-os kivándorlásról beszélt: „én szerettem a kihívásokat, ezért 56-ban itthon maradtam”.
Isten nem azért teremtett minket valahova, mert éppen mindegy lenne neki. Ahova születtünk, amilyen életet kaptunk, amilyen szenvedést, munkát viselünk, az a dolgunk, az az elrendelt utunk. Ahogy követeléseink vannak, elvárásunk a hazával szemben, ugyanígy viselkedünk Istennel is, ahelyett, hogy mi keresnénk szándékait. Ha nem kapjuk meg, amit akarunk, akkor duzzogunk, hátat fordítunk. Nem így van ez embertársainkkal, szeretteinkkel is gyakran? Ha nem kedvünkre tesznek, elfordulunk tőlük szeretetlenségben. Mi volna, ha mi keresnénk, mit tehetünk értük, még akkor is, ha éppen ellenségesek velünk? Isten, haza, embertársaink: rossz hozzáállással ugyanúgy elveszíthetjük mind.
Nem könnyű ezen az úton járni, de minél inkább sikeresek vagyunk Isten szándékainak, a haza és embertársaink igazi szükségleteinek felismerésében, annál több igazi értékhez jutunk. Vélt javaink, értékeink, anyagi előnyök sokszor csak akkor keltenek csalódást, ha elértük őket és mégsem leljük a boldogságunkat. Mária országában különösképpen igazi megtiszteltetés lehet Isten velünk való szándékának kifürkészése, mely egyben egyéni és közös boldogulásunkat is szolgálja. Úgy legyen!
2015. augusztus
Be the First to Comment