A sátáni csel

Ritkán irányítom figyelmemet a sötét oldal felé, nem nagyon kell keresgélni működésének rothadt gyümölcseit. Vannak bőven, akik magukévá tették tudatosan, tájékozatlanságukból fakadóan, szándékait vagy akaratlanul, botránkozásaikkal dicsőítik.

Nem véletlenül létezik az intelem, ha csak egy pillanatra levesszük tekintetünket Istenről, ha csak egy tapodtat is lelépünk Jézus útjáról, már is nagy esélyt adunk arra, hogy elmerüljünk a sötétségben.

Mindazonáltal, aki Isten dolgaiban gyönyörködik, annak feltűnnek a fekete lyukak a világban és több esélye van messze elkerülni.

Egy ilyen jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, mely mint általában, látszólag teljesen jóindulatú, hasznos gondolati csírából indul ki, de miként mindenben a világon, a gyümölcseiről ismerszik meg a termő fa. Nem azért teszem, hogy ítélkezzek, hanem, hogy inkább Isten csodálatos világára hívjam fel a figyelmet.

Egy nagyon erős, elterjedt és sokak által elfogadott, szinte kötelező gondolat egyenlőségre hivatkozva egyformaságot igyekszik erőltetni a világra. Sokan érzik már a gyümölcseinek orrfacsaró illatát, de még nem látják a forrását.

Számos kérdésben vannak erőszakos mozgalmak, ahol egyenlőségre hivatkozva, azonos jogokat követelve erőltetnek egyformaságot, ahol csak címkézéssel lehet látszólagos azonosságot kicsikarni, mert a világ természete, természeti törvényei nem forgathatók fel még az ember szándékai szerint sem.

A látszólagosan jó szándék a legteljesebb anarchiát valósítja meg, azzal, hogy a világban mindennek azonos funkciókat, hatásköröket és jogokat akar teremteni (csak ígérve, hiszen eszköze nincs rá).

Mi lenne, ha valaki kitalálná, hogy testünk szerveit, szöveteit, amelyek igen nagy változatosságú jellegekkel, készségekkel bírnak, azonos funkcióra rendelnénk? Mi is lenne az, vagy egyformán mindent csináljon minden szerv szövet?

Óhatatlanul funkció romláshoz és vesztéshez vezetne, amellett, hogy az együttműködés igényét feledtetné, ami a szervezet igen gyors összeomlását eredményezné. Ha jól sikerül a mutatvány és esetleg sejtjeink feladva a sepcializációt (ami bajos is lenne, hiszen arra vannak teremtve), legjobb esetben az egysejtűek világába csöppennénk vissza, ahol nincs szükség az együttműködésre. De még ez is fals látomás volna, hiszen a látszólag nem egy testet alkotó mikrobiális világ is egy komplex szervezetet alkot, ami az eltérő és egymást kiegészítő működéseken alapul, amelynek zavarai hasonló betegségtüneteket okoz, mint a magasabb rendű élőlényeknél.

 Láthatjuk, sőt, sajnos tapasztalhatjuk, ha akár csak egyetlen sejt vagy szövet kitér az együttműködésből, aminek alapja a feladat- és funkciómegosztás ki-ki adottságai és készségei alapján, képes az egész szervezet egyensúlyát felborítani és egy önmegsemmisítő működési pályára állítani.

Az egyenlőség valódi természete véletlenül sem az egyformaság. Ki tud olyan szervet, szövetet mondani, amelynek a hiánya nem okoz zavart a szervezet működésében? Ki tud olyan fajt mondani, amelyre nincsen szükség a teremtett világban? Vannak rá precedensek, melyek látszólag nem jeleznek nagy zavart, de ha térben és időben messzebb és mélyebbre tekintünk, akkor mindig megtaláljuk azokat a folyamatokat, amelyek következményként rosszabbra fordulnak és amelyek az egész szervezet vagy ökoszisztémát egy másik, kedvezőtlenebb pályára állítja.

Az egyenlőséget megközelíthetjük az azonos fontosság ismérve alapján, amelyben például az ember egyik gondolati torzulása, mikor hasznos és káros fajokat különböztet meg az élővilágban. De Szent Pál írja egészen fantasztikusan:

Mert a test nem egyetlen tagból áll, hanem sokból. Ha a láb azt mondaná is: „Nem vagyok kéz, tehát nem tartozom a testhez”, azért a testhez tartozik. Ha pedig a fül azt mondaná: „Nem vagyok szem, tehát nem tartozom a testhez”, azért a testhez tartozik. Ha a test csupa szem volna, hol maradna a hallás? Ha meg csupa hallás, hol volna a szaglás? Isten határozta meg minden egyes tag feladatát a testben, tetszése szerint. Ha valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így azonban sok a tag, de a test csak egy. A szem nem mondhatja a kéznek: „Nincs rád szükségem” vagy a fej a lábnak: „Nincs rád szükségem.” Ellenkezőleg, a gyöngébbnek látszó tagok sokkal szükségesebbek. Sőt a test alacsonyabb rendű tagjait nagyobb gonddal vesszük körül, és a tisztességtelen tagok nagyobb tisztességben részesülnek, a tisztességes tagoknak ugyanis nincs erre szükségük. De Isten alkotta így a testet, és azért részesítette az alacsonyabb rendű tagot nagyobb tisztességben, hogy a testben ne támadjon meghasonlás, hanem a tagok törődjenek egymással. Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele. 1Kor. 12. 14-26.

Az egyenlősdi mozgalmak járulékos csapása, mikor valamit túltolnak jelentőségében és egy ártalmatlan dologból kifejezetten kártékonyt csinálnak. Hívők világában ezt bálványteremtésnek hívják. Ez legalább akkora csapás a rendszerre, mintha eltávolítanák egy szervünket. Legyen az akár egyetlen életmentő vitamin vagy étrend kiegészítő, ha túlértékelik, akár halált is okozhat. A kisbetűs részekben találhatjuk olykor a mai világban ritka bölcs üzenetet, hogy a készítmény nem pótolja a kiegyensúlyozott, egészséges táplálkozást (értsen ezalatt bárki, bármit).

A harmonizáló, egyensúlyt fenntartó és teremtő védelmi erők (adott esetben az immunrendszer) szenvedik el a legelső csapásokat, ami tovább erősíti a harmónia lebomlását.

Isten, mint a világot legjobban ismerő, annak rendjét fenntartó Atyánk tevékenységét figyelve, abban kifogyhatatlan örömünket találhatjuk, forrást, útmutatást a harmónia fenntartásában és élvezetében, védelmet (felismerést és kitartást) a rendezetlenséget növelő erőkkel szemben.

A világot elnézve nem éppen a harmonizáló erők látszanak felülkerekedni. Essünk kétségbe? Nincs remény? Az Ószövetség legrémségesebb, legsötétebb bugyraiban is volt példa az egyén lehetőségeire, Istenbe kapaszkodva a legnagyobb világégésből is lehetett menekvés. Ténylegesen fizikai túlélésben vagy olyan eltávozásban, ami egy megérkezés egy szebb világba, az örök életbe. Ismert és kevésbé ismert szentek sora mutatja, hogy akár emberi kínzásokban, kivégzésekben vagy betegségektől marcangolva, de eljutottak olyan létállapotba, hol a környezet nagyobb életet látott egy haldoklóban, mint az egészségesekben, fiatalokban és gazdagokban. Istennél minden lehetséges és a belé kapaszkodókat nem hagyja cserben és a gonosz legnagyobb tombolásában, a legnagyobb világégésben és az egyéni fizikai megsemmisülésben is meg tudja adni azt, ami sokak számára elérhetetlen, ha magukban vagy tévelygő embertársaikban remélnek. Azt, ami az életünk igazi célja és amihez képest az életünk hossza vagy minősége jelentéktelen.

A leírtaknak a világban megfigyelhető folyamatokkal való hasonlatossága nem a véletlen műve.