Életünkben jönnek szembe érdekes dolgok, területek, tudományban, művészetben, életvezetésben, sportokban, szabadidőtöltésben. Megtetszenek, vonzódunk hozzájuk, sőt, akár el is mélyedünk bennük. Az adott csábító ismerethalmaz felé való haladásunknak van egy általánosítható modellje.
Kezdetben egyik ámulatból esünk a másikba, vonzalmunk növekszik, már-már szerelembe is eshetünk. Haladunk az ismerkedéssel, míg nem halványan kezd körvonalazódni, hogy egy bizonyos ponton, a felszínes csábításokon és önkéntelen odabújásunkon túl már olyan lépcsők következnek, amelyek már komolyabb odafigyelést, átgondolást, tanulást, munkát, gyakorlást, azaz ismétlést igényelnek. Tehát, befektetett energiát, erőfeszítést. Sőt, olykor áldozatokat is, hiszen életünk egyéb területeivel, időnkkel, energiáinkkal és egyéb fontos dolgainkkal fog versenyre kelni új szerelmünk. Ezek olykor észrevétlenül kiszorulhatnak különösebb bonyodalmak nélkül, de néha egyensúlyi és önellátási zavarokat okozhat érdeklődésünk feltörekvő szelete idő- és energia háztartásunkban.
Eljön a pillanat, mikor erőforrás egyenlegünknek már egy szakítópróbán kell átmennie. Komolyabb átszervezés, gyomlálás szükséges életterületeink között. A nélkülözhető, kevésbé versenyképes területek kukába kerülnek, de jöhetnek be esetleg újabb tevékenységek, mert az új egyensúlyi helyzet ezt kívánja.
Elég gyakran megfigyelhető, hogy a csábító ismeretlen tér az életünkben megpróbál, kivet magából, mert nem mutatunk elég nagy hajlandóságot, odafordulást vagy beszippant, mert rááldozzuk magunkat.
Pedig az emberek mennyi mindent beáldoznak akár hitvány dolgokért is, amelyek ellenben még ígéreteikben is igen kispályások és ha elérjük őket, az a világ legnagyobb csalódása. A „szerencsésebbek” annyira elvakultak, hogy csak hamis bálványaikat látván észre sem veszik, hogy nyertesként egyszerű kis életükben mit veszítettek, nagyobb jelentőségű ügyekre még csak nem is gondoltak soha.
De még mielőtt elmerülnénk valami dologban, az első erőfeszítéseknek kezdeti, morzsányi eredményeitől annyira eltelünk magunkkal, hogy azt hisszük, már mindet tudunk, már a csúcson vagyunk, pedig még nem is kezdi törni sarkunkat a túrabakancs. Ebben a korai kevélységben jelentkeznek az első olyan komoly leckék, amelyek két irányba vezethetnek. Kitartunk büszkeségünkben és csöndben kesergünk, hogy tudományunknak nincs az a sikere, dicsősége, amit „megérdemelnénk” és ennek bizonyára a többi ember az oka vagy a szerencsétlenségünk, mert a véletlenek összjátéka okozza a kudarcunkat. Ebben sajnálatosan, jó sokáig ki lehet tartani, de ki is ábrándulhatunk szerelmünkből. Másik út az alázat útja, mellyel beismerjük, voltaképpen még nagyon kezdők vagyunk és lám, mennyi mindenre nem vagyunk még felkészülve, mennyire nem is sejtjük még a világ természetét. Ez pedig az egyetlen esélyes út, amelyen a tudás, jártasság elérhető bármilyen tudományban, mesterségben. Ez az önteltség és kudarchullám több ciklusban is ismétlődhet, jó esetben az alázatra fürgén haladhatunk tovább.
Milyen csalfa is világlátásunk. Az hisszük, milyen erősek vagyunk, mindent feláldozunk holmi apró vagyonokért, akár családunkat, de életünket is. Ugyanakkor az örök életért képtelenek lennénk a legkisebb áldozatra. Aki pedig életét adja érte, azt bolondnak nézik és nem erősnek. Annyi igaz, hogy nem az ő erejük dolgozik bennük, hanem az az erő, amit a világ díjbirkózó és súlyemelő bajnokai nem is sejtenek. Ragaszkodnak gyönge izmocskáikhoz, ahelyett, hogy a világot tartó erőre bíznák a teherhordozást.
Ezek a modell lehetséges kimenetelei, de ez nem szól arról, hogy egyébként meghódítandó területe életünknek üdvös lesz e számunkra vagy a világra körülöttünk. Általában, mikor teljesen belakunk egy ilyen élettért, akkor derülnek ki sokszor a gyümölcsei, amitől eltelnek a vakok, de sokan rájönnek, hogy ennél többet várt vagy éppen éhes és hiányérzet maradt.
Jézus eleinte igazán csábító jelenség volt. Az embereket ámulatba ejtette a tudása, a bölcsessége, az igazságossága, kikezdhetetlen, csapdába csalhatatlan tisztasága. Sőt, gyógyításai, kenyérszaporítása, csodatételei mind rendkívüli tudással, jellemmel és hatalommal mutatta be a világ embereinek. Ellenállhatatlan késztetést éreztek, hogy azonnal királyt csináljanak belőle, magukhoz láncolják és belehegesszék abba az aranyketrecbe, ahova gondolták Őt. Hol elbágyadva, hol lelkesedve hallgatták. Egy ponton túl azonban ők is elértek a megismerési görbének annak a hajlatába, hogy sejteni kezdték, ez nem csak szórakoztatás és kényeztetés, de a csábító külső és sekélyebb felszín alatt valami olyan ijesztő mélység van, ami arra utal, hogy nekik itt nagyon komoly dolguk lenne. Annyira, hogy az addig látott előnyök sem látszottak érdemesnek, hiszen még ott is csak a felszínt látták. Nem akármilyen mélységek mutatkoztak meg, hiszen mindent követel és minden szinte súlyos pofon a világi gondolkodásnak. A vágyainkat, az életünket, még a félelmeinket is kéri. Olyan újratervezést igényel, amelyhez az élet egyéb csacska vagy nemesebb követelményekkel bíró terei is csak játszóterek. Inkább lesznek az emberek hadvezérek, gladiátorok, zeneszerzők, tudósok, amelyek egész embert kívánnak és háttérbe szorítják szeretteiket, kedvteléseiket és minden fontosabb dolgaikat, sokszor rabosítva és olykor még a sikert sem garantálják. Mégis ezek gyakran jóval kisebb terhekkel fenyegetnek, a világi gondolkodásban pedig szinte világbajnoki címeket jelentenek.
Rengetegen megtorpantak csalódottan, hiszen azt hitték, megfogták az Isten lábát. Nem a lába volt. Milyen keserves a gazdag ifjú visszavonulása, mikor ráébred, bár eltökéltnek gondolta magát, még sem tudja azt a kezet megfogni, amelyik annyira vonzó és mindent ígérő, de cserébe mindent kér, amiről nem tud maradéktalanul lemondani.
Valóban, akiknek tele van a keze, azok nem tudnak jól mérlegelni, nem képesek felismerni, hogy bár mindenük meglehet az anyagi világban, az semmi ahhoz, amit Jézus kínál! Nem csoda, hogy a szegények könnyebben leteszik a nyomorukat, versenyképes számukra minden, akár felfoghatatlan ajánlat.
Isten világot irányító fantasztikus csodája, hogy megkeresésére indít minden embert, miként Szent Ágoston megállapította. De látjuk is a világban, mikor ezerfelé kutakodnak emberek a boldogságukért és a legkülönbözőbb irányokba indulva is, de a szerencsések eljutnak a célba. Minden jó, ha a vége jó, tartja a mondás és itt igazán áll, hiszen itt a cél mindenért kárpótol, még ha meg is siratjuk tévelygéseinket, mikor rossz irányban haladtunk, amikor fájdalmat okoztunk magunknak, másoknak, a világ rendjének és irgalmas Atyánknak. Én hiszem, hogy minden út végén Ő vár. Boldogok, akik e célt felismerik bolyongásaik során és nem kell már keresgélni. Aki ezt nem veszi észre, hosszasan elkeringhet egy kis bolygó körül vagy szökhet át egy másik apró égitest gravitációs birtokára. Késlekednek a megérkezésben, de vezérlő Istenünk igazából az, aki átlendít a kötött pályáinkon, csak Ő tudja, mikor és miért.
Én csak biztatok mindenkit, keresgéljenek, haladjanak, amíg csak nem érzik meg az igazi megérkezés élményét, ami minden korábbi és más szerelmet elhomályosít.
2024. július
Be the First to Comment