Manapság sokat emlegetik a hazaszeretetet, mint kimagasló értéket és a hazaárulást, mint egyik legsötétebb bűnt. Más megközelítésben pedig ugyanerről elítélendő nacionalizmusról és a nemzetnél magasabb, nemesebb értékek képviseletéről beszélnek. Ezért az analitikus világmegismerésben jogosnak tűnik ennek a kérdésnek a boncolgatása is.
Pedig nem egy újdonságról van szó, mivel ez egy nagyon régi, ismeretlen eredetű kötődés, amiről azt hittem, velünk született, mint a szüleinkhez való ragaszkodás, bár arról is kiderült, nem magától értetődő mindenki számára. Mivel egy mély gyökerű, nem tudatos döntés eredménye, ezért tisztán érzelmi dolognak tekintettem, nem is foglalkoztam vele eddig, miként azon sem nagyon töpreng az ember, hogy miért szerelmes valakibe vagy miért nem. A tudományos gondolkodásban egy életet eltöltve jutottam a felismerésre, ha valamit meg akarok ismerni, akkor feltétlenül félre kell tennem az érzelmeimet és az előítéleteimet, egyébként a valóságot nem közelíthetem meg.
Mint említettem, különösen az hívta fel a figyelmemet, hogy szinte már elavult dolognak, sőt, olykor károsnak is tartják a hazaszeretetet, ezért ennek hátterére lettem kíváncsi. Ha már a szerelemmel hoztam párhuzamot, akkor nem is oly meglepő ez a változás, hiszen már annak a jelentősége is már rég megkérdőjeleződött, ráadásul, egy olyan érdekes csavarral, mellyel a zászlóra helyezték, de voltaképpen a kukába dobták. Ilyen cselekre talán csak a sátán képes, hogy dicsőít valamit, amitől az a sárban találja magát. De talán épp ez a dolog lényege, amit a gonosz vesz a kezébe, az a romlásba jut. Ha hagyjuk. Ezért fontos megnézni, kire bízzuk értékeinket.
Végiggondolva számos témát, amin eddig elmélkedtem, elég gyakran hasonló törvényszerűségeket ismertem fel. Két fontos tényező van a világban, ami nagyon tévútra viheti az embert. Az egyik a tudatlanság, amit finomabban inkább tapasztalatlanságnak mondanék, mert vannak nagyon képzett, nagy tudású emberek, akik tapasztalat híján rosszul és rossz irányban használják a tudásukat. A másik pedig a jólét, melynek számos negatív következménye van. De egyik legfontosabb, hogy nem tudják megkülönböztetni a jót a fontostól. Miért is tudnák, ha a jót sem tudják megkülönböztetni a rossztól? Másik átok a jóléttől, az a fajta maximalizmus, amivel úgy állnak a világba, hogy ami nem tökéletes (főleg az ismeretlenség, meg nem értettség miatt), az szemétbe való és könnyen ki is dobják. Ugyanakkor az a hiszékenység az alaptalan ígéretek iránt, mert azoknak van esélyük tökéletesnek lenni. Mindeközben nem érzik a kockázatot, mert magától értetődőnek tartanak az életben mindent, amit éppen élveznek vagy nem tartanak számon, viszont nagyon megszenvednék veszteségét. Ez különösen akkor járványszerű, ha a jólét élvezője ítélkezik a „tökéletlen” fölött és ezzel állítja oldalára sok sorstársát, akik hasonlóképpen mérik fel a világot és nem ismerik fel, hogy az ítélkező éppen semmi mást nem tud felmutatni, mint a kritikai érzékét.
Az élet igen sok területén felismerhetők ezek a jelenségek. A hazaszeretetnél úgy jelenik meg, hogy az ébredező tudat jólétében és ebből fakadó maximalizmusából nem éri be azzal (nem is fogja fel), amit kap a hazájától, sőt, hibákat vél benne felfedezni egy idealizált haza fogalmához képest, ezért megtagadja, elhagyja vagy még rosszabb. Mennyit hallom hazaszeretetben nem túltengő emberektől, hogy ugyan már, mit kapott és mit kap ettől az országtól, mindent magának köszönhet. Milyen érdekes, sokan ugyanezt mondják Istenről is! Többnyire ugyanazok. Bármi, amit kap, az magától értetődő, az jár neki, de kielégítetlen igényei miatt megveti hazáját és keres másikat a világban. Akik hálaadásra képesek, függetlenül, mennyire vannak az élet napos oldalán, azok nem csak úgy érzik, hogy sokat kaptak, hanem hozzátenni, értékekben gazdagítani szeretnék a hazát. Nem kötelességből, nem mert tartoznak a kapottakért, fennálló rendjéért, népességének munkásságának gyümölcseiért, kultúrájáért, nyelvéért, dicsőségeiért és szenvedéseiért, hanem azt tekinti sikernek boldogulása mellett, amit hazájának tud adni. Istennel is ilyen megosztottak vagyunk.
De könnyen láthatjuk a világban az ártalmakat. Mikor rájönnek emberek, hogy párjuk, akinek hűséget fogadtak (ez is milyen divatjamúlt dolog, nem tudom, mikor kérdőjeleződik meg az eskü szó tartalma, értelme is), hogy az bizony nem tökéletes, de majd legközelebb jobban választanak.
A jólétből származó maximalizmus megköveteli, hogy tökéletesek legyünk, másokkal, tárgyi környezetünkkel egyetemben, ami egyébként semmiről nem mondható el a világon, főleg emberekről nem. Ha véletlenül tökéletes is valami, azt sem ismernénk fel, de különösen nem éreznénk iránta hálát, ezért még azok is folyamatos veszélyben vannak, mert hála nélkül megőrizni sem vagyunk képesek és könnyen odadobjuk valami hitvány, ám tökéletes(ebb)nek látszó dologért.
Sokan elcsúsznak a szeretet fogalmán is, amit egy szubjektív érzésnek tartanak, ami természetesen csak a tökéletes dolgoknak jár. Már hogy szerethetnék olyasmit, ami nem tökéletes és csak bosszant, irritál, sért és elutasítást érdemel?
Jézus azt a szeretetet mutatta meg nekünk, ami nem érzelmi alapú, nem önző, mert motorja nem az, hogy valaki, valami nekem jót ad, hanem tudatos, áldozatos vállalás, amiben szeretek valakit, valamit azért is, mert nem jó, de azért szeretem, hogy jó legyen! Ha veszek egy telket és van rajta egy kócos vadrózsabokor, azt kivágatom és hozatok egy szépet, amely más szeretetéből lett szép, majd szeretetlenül elhanyagolom, akkor az is kócos lesz. Akkor mit tettem a világba? Mások szeretetéből élek, azt élvezem. De ha képtelen vagyok a hálára, akkor a kapott jót sem veszem észre.
Egy szó, mint száz, roppant hálás vagyok a hálaadásra való képességemért, hiszen ezért érezhetem magamat gazdagnak és ezért lehetek boldog, hogy nagyjából minden a helyén van körülöttem.
Miért is írom ezeket a sorokat? Fontosnak tartom, hogy akik hálásak és értékeket birtokolnak, azokban érzelmeiken túl tudatosodjon is, miért vannak ezek az érzelmek és miért jó, hogy vannak. Másrészt, elgondolkoztatnám azokat, akik semmiért nem éreznek hálát, minden természetes és minden is jár nekik. Ugyanakkor, szinte pánikbetegek, ha nem nekik áll a világ, melyért pedig hálásnak kéne lenni. Pedig, a boldogtalanságuk, szorongásuk nem a világból származik, hanem magukból és azokat rossz irányba erősítő, romboló üzenetekből.
2026. március
Be the First to Comment