A halálról
„Felvilágosult” emberek úgy tartják, hogy a halál után van a nagy semmi. Idegrendszerünkben elhalnak a legutolsó kóboráramok, oszlásnak indulunk, elporladunk és visszatérünk az anyag körforgásába. Mindent a lappangó materializmus alapján magyaráznak, mivel anyagi igényeiket tartják csak számon. Eközben magukban, csöndben maradva a sötétben, szoronganak, rémálmok és félelmek gyötrelmeiben, mert nem tudnak megbirkózni ezzel a jövőképpel és kapuzárási pánikban vannak egész életükben. Végtelen hiányérzetük van, pedig anyagiakban mindenük megvan.
Akik visszajöttek a halálból, azok valahogy nem a semmiről nyilatkoznak. Még csak nem is olyanról, mint egy egyszerű ájulásnál, ahol egyszer csak kép- és filmszakadás van, majd ismét beköszön a valóság. Valójában a halálközeli élményről mesélők sem a halálon túlról jönnek vissza, inkább a klinikai halál valamely stációjából. Igazi halálból visszatérésre talán csak a Szentírásból vannak dokumentált esetek, mikor a „már szaga van” holtak keltek életre. De ezek a leírások a halál torkából nem a semmiről számolnak be, hanem látni véltek valamit, hova vezet az innen végsőnek látszó út.
Jézus beszél örök életről, a test haláláról, a lélek feltámadásáról, de miért is hinnénk ezeknek, talán csak egy kapaszkodót adnak, hogy mindennapjainknak ne az értelmetlenségét lássuk, miközben így is, úgy is, ugyanúgy a semmiben végezzük. Pedig nem csak azért érdemes ezt feszegetni, hogy halálfélelmünket megzabolázzuk és ne tegye tönkre mindennapjainkat. Óriási stratégiai jelentősége van, hogy életünk végével érkezünk valahova vagy pedig eltávozunk! Másképp csomagolunk, ha érkezünk vagy ha távozunk, nem? Ha távozni kell, akkor érdemes mindent belepréselni a röpke, legnagyobb jónak látszó életünkbe, ami a mai embernek nem kis feladat, talán még nagyobb szorongást kelt, mint a tudat, hogy egyszer úgyis meg kell halnunk. De aki a mennyegzőjére készül egész ifjúkorában, az másképp áll az „anyakönyvvezető” és az élete párja elé, mint aki balesetszerűen huppan oda. Nagyon nagy a különbség!
Erről jut eszembe Pascal elmélkedése az Istenben való hitről. Ha a hitben élem le az életemet, de nincs Isten, akkor abból nagy bajom nem lehet, csak számtalan előnyöm, de ha van, akkor az beláthatatlan jelentőségű. Persze ezt látni kell, hogy milyen előnyei vannak a hitben való életnek.
Lehet legyinteni, hogy persze, most azt akarom mondani, hogy a jók a mennyországba, a rosszak a pokolba kerülnek. De ha abban hiszünk, hogy nincs a halál után semmi, akkor sem az ígéret, sem a fenyegetés nem értelmezhető életvitelünk függvényében. Egy biztos, a két stratégia nagyon eltérő életminőséget biztosít az anyagi világtól, feltételektől függetlenül!
Valahol, sokan úgy értelmezik, hogy a pokol és mennyország a halál után, a feltámadás esetére vonatkozik. Ők még biztosan nem járták meg sem a poklot, sem a mennyországot életükben. Most nem arról beszélek, hogy nem volt olyan életükben, amikor nagyon rossz volt és amikor nagyon jó, mert nagyon sokaknak vannak legrosszabb és legjobb napjai, de még mindig távol állnak attól, hogy sejtsék egyáltalán, hol kezdődik a pokol és hol a mennyország.
Úgy gondolom, boldog az, akinek a sorsa így bekalibrálja életét, hogy legyen fogalma a pokolról és a mennyországról, mert annak fogalma lesz arról is, hogy mi vezetetett egyikbe és a másikba.
Miért is higgyünk Jézusnak? Hm. Kicsit más utat jártam be, mint akik hívő családban, hittanon nőttek fel és felvérteződtek „jó” előítéletekkel, mint olyan dogmákkal, amelyek bár igazak, de sosem kényszerültek próbatétel elé és ilyenformán szerintem nem is tudják betölteni igazi alapozó természetüket. Elnézést kérek máris, ha valakit botránkoztatok, de talán ha végigolvassák gondolatomat, meg tudják bocsátani, hogy nekem a hitem alapja nem az volt, hogy Jézus meghalt a kereszten és feltámadt.
Az anyagi világ, a teremtett világ szerelmese lettem gyerekkoromban. A természettel nem tudtam soha betelni. Főleg az állatok világa, a biológia, a csillagászat, geológia, de szinte minden lángra tudott gyújtani. Később egyre inkább a mi és miért, ok és okozat, akció és reakció, tettek és következmények hálózata izgatott a világból.
Mire ötven évesen eljutottam az evangéliumokhoz, ott már szinte ismerős dolgokat láttam és megerősítettek a világi fej számára hihetetlen, mégis megismerhető rendjéről a teremtett világnak. A tapasztalatoknak ilyen irányból való megerősítése elvezetett oda, hogy Jézus legmeredekebb tanításait is meg tudtam fontolni, azokhoz képest a feltámadás nem is tűnt nagyon fantasztikusnak. Különösen azért, mert saját élményeim az evangéliumok fényében jelentettek nekem feltámadást, újjászületést, ami által valóban jobban életre keltem, mint valaha. Miként az örök élet nem a biológiai halált zárja ki, így a feltámadás sem okvetlenül a biológiai feléledést jelenti, viszont annál sokkal nagyobb jelentőségűek. Ugyanis sok olyan élet van, ami nem méltó az emberhez és lehet olyan feléledés, ami emberhez nem méltó létbe hoz vissza.
Jézus emleget bizonyos újjászületést is. Nem mintha ezt jobban megértették volna, mint a feltámadást. Pedig ez is arról szól, hogy bátran haljunk meg magunknak Érte, ezáltal születhessünk újjá Benne. Engedjük el haszontalan mag létünket, hogy kalászba szökkenhessünk. De mi jobban ragaszkodunk hozzá az ocsú között, mint hogy felemeljük fejünket kalászolásra. Vannak is, akik beszorulnak ebben a „szülőútba”: a mag létük már elviselhetetlen, de nem tágítanak tőle. Van ilyen. A gyommagvak is, ha elszóródnak, egy részük következő tavasszal kél, mások várnak egy évet és vannak, amelyek 5-6 sőt, több évig is elfekszenek haszontalanul, mire kihajtanak és vannak, amelyek csírázás nélkül oszlanak szét, mert nem tágítottak a maghoz, mint „biztos” ponthoz való ragaszkodástól.
2024. március
Be the First to Comment