A génmódosítást elfogadók, támogatók és az ellenzők között folyamatos a vita, mióta ilyen jellegű technológiákat alkalmaznak. Mint genetikus, számtalan kérdést kaptam én is e témában. Meglehetősen egyedi az álláspontom, ami több tekintetben sem illeszkedik egyik oldal platformjához sem. Ami konkrétan a baromfi érintettségét illeti: például a kakascsibék sorsát is érintheti a génszerkesztésben rejlő egyik lehetőség. Mint ismert, az Európai Unió eltökélt abban, hogy megtiltja a naposkori kakasok megsemmisítését. Az erre irányuló kutatásokra már eddig is óriási összegeket fordítottak, de egyelőre életképesnek tűnő megoldás nincs, ami pedig felmerült, az jelentősen megemelné a tojás előállítási költségét. Egy kizárólag a kakascsibékbe bekerülő génmódosítás azok elhalását váltja ki, korai embrionális korban. Látszólag meggyőző hivatkozási alapnak tűnhet, hogy a módosított génszekvencia, azaz a szerkesztett gén a tojóállományokba nem kerül be, én azonban osztom azok véleményét, akik már az alapproblémával sem értenek egyet! És mint tudjuk, helytelen kérdésfelvetésre csakis helytelen válaszok adhatók, illetve megoldások születhetnek.
Óriási lehetőségek vannak viszont a hagyományos - beleértve a DNS-marker-alapú - szelekciókban. Ugyanakkor bármilyen irányú szelekcióról beszélünk, minden területen nagy felelősség nehezedik ránk, mert az már eddig is bebizonyosodott, hogy minden, szelekcióval elért nyereség gyakran csak valamilyen veszteség árán valósítható meg. Vagyis mindennek „ára” van. Az én eredendő dilemmám a génszerkesztéssel kapcsolatban alapvetően az, hogy meg akarunk erőszakolni valamit egy új módszerrel, jóllehet még a hagyományos eszközök mechanizmusait sem értjük és látjuk át teljesen.. Miért akarunk tehát „belekontárkodni”, belenyúlni olyan életfolyamatokba - nagyon jó példa erre néhány, máig kezelhetetlen humán betegség -, aminek nem ismerjük az alapvető működési mechanizmusait?
Mindezek ellenére kutatóként nem látom akadályát a kutatáscélú génszerkesztés alkalmazásának. Vannak azonban olyan információim, amelyek szerint előfordult, hogy génszerkesztéssel a kívánt céllal éppen ellentétes hatást váltottak ki, csupán azért, mert úgy vélték, már tökéletesen, minden tekintetben átlátják az adott életjelenség molekuláris hátterét. A génszerkesztés gyakorlati alkalmazásának elkerülhetetlen szükségességét én nem érzem, mindaddig, amíg a genom teljes működését nem értjük, és amíg vannak alternatív lehetőségeink. És akkor a lehetséges, még ismeretlen kockázatokkal nem is számoltunk. Amikor az emberiség élelmiszer-ellátásának problémája szóba kerül hivatkozásul, az érvelők megfeledkeznek arról, hogy ha egyes országok, térségek, kontinensek közti együttműködés hatásfokán csupán néhány százalékot javítanánk, máris megszűnne a világban az éhezés, az erőforrás-túlhasználat, a környezetszennyezés, mégpedig káros hatások nélkül! Ha egy eredendően lokális háború önmagában elegendő kiterjedt, globális élelmezési válság kialakulásához, akkor talán nem molekuláris genetikai szintű technológiákban kellene gondolkodni és költeni rá dollármilliárdokat! Előbb keressük önmagunkban a hibát és a probléma megoldását!
Nézetem szerint kétféle tudomány létezik: „jó” és „rossz” tudomány. Az általam talán kissé önkényesen jónak titulált tudomány arra törekszik, hogy a világot minél inkább megismerje, és tüzetesen megvizsgálja, miként lehet abba szervesen beilleszkedni. Ezért az úgynevezett jogos, nem környezet- és önromboló igényt alapul véve, a tényleges jólét és a fenntarthatóság szellemében cselekszik. A rossz tudomány mozgatórugója ezzel szemben az emberi kevélységből fakadó azon törekvés, ami számos technikai és tudományos vívmányban megjelent már, hogy leigázza a természetet, hogy az emberiséget a világ urává tegye, minden szinten kontrollálva mindazt, ami a környezetünkben létezik. A világnak van egy rendje, amit az ember nem tud meghekkelni! Sem mint egyén, sem mint közösség. Akik ezt felismerik és ehhez igazodnak, azok a Boldogok. Akik pedig erre nem képesek, illetőleg nem ezt teszik, nos ők okozzák a nagyobbnál nagyobb, világméretű problémákat, a boldogtalanságot, önmaguknak és másoknak.
Évtizedekkel ezelőtt intézetünkbe látogatott egy tehetős, külföldre szakadt hazánkfia, aki érzékelhetően lényegesen többet gondolt magáról, mint ami a valóság. „Magas lóról” érdeklődött, mivel is foglalkozunk mi tulajdonképpen. Némi éllel azt feleltem, azon vagyunk, hogy a lehető leghatékonyabban, in vitro állítsunk elő állati eredetű végterméket, amiért ma még nevelni, etetni kell az állatot. Látszott rajta, tudtam neki nagyot mondani. De valójában akkor még én sem gondoltam, hogy valaha ilyen, ehhez hasonló, sőt még ennél is „vadabb”, merészebb célokat tűz ki maga elé az emberiség. Mint ahogyan már említettem, eredendően a határtalan kevélységéből fakadóan…
Hidas András
Megjelent: Baromfiágazat, 2024. március
Be the First to Comment