Gyermekkori barátom fertőzött meg ezzel a hobbyval. Akkor ez még kicsit másként nézett ki. Ha belegondolok, mikkel is foglalkoztak a nagyobb gyerekek abban az időben! A fényképezéshez még az is hozzátartozott, hogy filmjeinket magunkat hívtuk elő és a képeket magunk nagyítottuk, ha egyáltalán még értelmezhető ma ez a fogalom. Persze fekete-fehérben, mert a színes dolog elérhetetlen volt. Természetesen a fényképezés alapos megfontoltságot igényelt, hiszen erőforrásaink korlátosak voltak, nem fért bele a másodpercenkénti 20 felvétel, amit ma jobb gépek tudnak, de a legegyszerűbb mobillal is ezrével lehet készíteni a képeket. Valójában ma is erőforrás gazdálkodással kell élnünk, mert minél több képet készítünk, annál kevesebb az értelme, mivel itt is a bőség eltemeti az értéket. A képek válogatása, szerkesztése, „csiszolása” sokkal nagyobb munka, mint elkészítésük. A megfontoltság, az önkorlátozás képeink számával fordított arányban nagyban növeli azok értékét. Mintha az élet egyéb területeiről is ismerős lenne ez dolog.
A színes korszak beköszönte ezt a kedvtelést visszaszorította, mert ott aztán sokkal komolyabb idő-, munkaigény és költség társult a kedvteléshez. Hosszú szünet után, egyszer csak egy új munkám poroltatta le ezt a szakmát. Nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküle. Mikroszkópos felvételeket kellett készítsek, speciális negatívra, hívókkal, módszerrel és különleges papírra.
A tudományban nem teljesen szokványos, hogy a kutatás során vizuális élményekben is részesülhet az ember. Történetesen kromoszómák vizsgálatával kezdtem foglalkozni. Sok ezer, ha nem tízezer sejtosztódást láttam, de lelkesedésem nem csökkent. Igen kemény munka volt, csodával határos, hogy nem ment tönkre a szemem a rengeteg mikroszkópozástól. Van egy gyanúm, hogy itt is élhet az a mondás, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Ami nem teszi tönkre a látást, az megerősíti? Az biztos, hogy megszereztem azt az élményt, hogy a szem nem egyszerű, passzív, befogadó kamerája az idegrendszernek. Ma már a technika is ismer olyan megoldásokat, melyekben a rögzített képet számítógép elemzi és felismer rendszámokat, arcokat, megkülönböztet emberi és állati szemeket. A rengeteg mikroszkópozásra azért volt szükséges, mert osztódó sejteket kellett keresni, amelyek azért nem gyakoriak. Sejtek százait, ezreit kell átpásztázni szemünkkel a mikroszkóp látóterében. Ezt igen nagy gyorsaságra lehetett fejleszteni, amikor már szinte nem figyel az ember, hanem érez és egyszer csak megállítja mozgásában a tárgylemezt és történetesen ott egy osztódás. Magam is meglepődtem, hogy ezernyi ilyen tárgylemez után milyen gyakorlatot lehetett szerezni. A munka mellett ez igen komoly tapasztalat volt az emberi észleléssel kapcsolatban. A ragadozó madarak tudományára emlékeztetett, amelyek valamilyen érthetetlen érzékkel zuhannak a tarlóra, hogy nyakon csípjenek egy pockot. Olyan távolságból érzékelnek pontosan, ahonnan még egy sündisznót sem látnánk meg.
A digitális fotózással ismét feléledt a fényképezés szenvedélye. Nem csökkent annak az élménynek a varázsa, mikor a pillanatot vagy egy érdekes természeti csodát, alakzatot, mintázatot örökít meg az ember. Van, mikor az ember keze szinte remeg, mert már látja, hogy valami rendkívülinek a részese, de sokszor csak utólag döbben rá, igazán mit is kapott el. És nem ritkán, ezt észre sem venné, ha nem lenne kezében a kamera!
Évtizedes fényképezés után derült ki, mennyire hiányoznak képeim közül az emberek. Valamilyen gátlás volt bennem, mert úgy gondoltam, ez valami behatolás a másik magánszférájába. De valójában ez csak egy ürügy volt, minden más érdekelt csak az ember nem.
Hát olyan is volt az életem. Mi változott? Magánéletem összeomlása után kezdtem el „tudományosan” az emberrel foglalkozni. Nem először életemben, valamit kényszerűen kezdtem csinálni, de megadatott, hogy miután megadtam magam neki, megszerettem.
Dunabogdányban csöppentem talán életemben először olyan emberi közösségbe, ami nem munkaközösség volt. Érdekes figuráknak találtam őket egyénenként és együttesen egyaránt. Számos közösségi eseményen a tömegben viszonylag rejtve tudtam elkezdeni a fényképezőgépen keresztüli ember tanulmányaimat és csodákat láttam. Embereknek olyan pillanatait, érzelem és gondolat hullámait, amelyeket normál életben, legalábbis én, addig nem láttam, nem ismertem fel. Érdekes élmény volt felfedezni az emberi arcon azt, ami szemmel nem látható, de a fénykép meg tudja mutatni. Mint egy röntgenfelvétel, amely szemnek láthatatlan, ám létező, jelenlévő dolgokat tud megjeleníteni vagy egy repülő madár mozdulatainak kimerevítése, amit sosem látunk úgy, még ha naphosszat is nézem őket.
A fényképezésben is vannak olyan stratégiai döntések, amelyekből tanulhatunk. Különösen a technika könnyen túlzásba vihető, ha az embernek még lehetősége is van hozzá. Nagyon komoly optimalizálást igényel a megfelelő eszközök beszerzése, de főleg összeválogatása a fotós küldetésekhez. Ugyanis az embernek van egy kapacitása, hogy milyen úton, milyen távon és mennyi ideig tud cipelni felszereléseket. Ha belegondolunk, ilyen az életünk is. Egy hatalmas fotóstáska, amibe minden elérhető jót bele akarunk pakolni a legkiválóbb minőségben és egyikről sem mondanánk le, még ha rogyadozunk is a táska alatt. A túlpakolt táskától csak szenved és verítékezik az ember, szinte nem is látja a külvilágot, pedig éppen figyelni kellene. Ha kevés felszerelést viszünk, akkor bosszankodhatunk, hogy pont az nincs nálunk, ami a legjobb lenne. Megtanulhatjuk viszont, hogy arra figyeljünk, hogy mi lehet a legjobb téma a nálunk, a birtokunkban lévő eszközökhöz.
Be the First to Comment