Ismerősömmel beszélgettem, fel volt háborodva egyes vezetők ténykedésein. Okkal. Kérdezve, hogy tud-e jobbakat erre a feladatra? Nem. Ettől még az elutasítás és együttműködés hiánya dominálta érzelmeit. Alaposan elgondolkoztam ezen. Még katonaviselt ember vagyok és ilyenből egyre kevesebben vagyunk. Sajnos vagy szerencsére. Erről még mindig fel tudnak lángolni viták. A katonaság a civil életből valóban egy ésszerűtlennek látszó intézmény volt mindig is. Pedig nem az. Az ottani feladatok értelmessége, haszna, nem az aktuális pillanatnak szóltak, hanem az extrém helyzetekre. Olyanokra, amelyek korunk demokratikus, liberális eszméi számára kezelhetetlenek.
Vannak olyan helyzetek, mikor egy pillanatnyi gondolkodás nélkül kellene tennünk azt, ami utasítást hallunk. Mások és magunk érdekében. Nem konszenzusos tárgyalások következtében, hanem, mert szólnak. Ehhez két dolog kell. Egyrészt a képesség, hogy az ember tudjon alázattal, fegyelmezetten engedelmeskedni, alárendelni magát mások akarata alá. Másrészt a hit, a bizalom, hogy ők a lehető legjobbat igyekeznek kihozni a helyzetből és birtokában vannak a lehető legtöbb információnak, ami szükséges a minél helyesebb döntéshez. Ez egyben az érem másik oldala is, hogy vezetőként képesek legyünk teljes lelkiismerettel meghozni a döntéseket, fáradságot nem sajnálva, összegyűjtve a szükséges adatokat és felelősséggel vállalni olyan lépéseket, amelyek lehetnek népszerűtlenek, fájdalmasak, de legjobb tudásunk szerint a leggyümölcsözőbb eredményeket hozzák, tekintetbe véve a vezetettek teherbírását, lelkiállapotát. Ugyanakkor fontos kialakítani egy olyan légkört, ahol a vezetettek képesek lehetnek kevés dilemmával követni az utasításokat. Ezt túlműködtetve lehet olyan helyzeteket is teremteni, amikor a vezető egy szavára meghalnak emberek és nagy ilyenkor a felelőssége, hogy ugyan milyen nemes cél lehet ilyen súlyú. Vezetők és vezetettek közötti speciális helyzet, mikor a vezetettek nem vállalnak semmilyen felelősséget, mindent áthárítanak a vezetőkre az utasításokat pedig megszűrve hol követik, hol nem. Maguk sem a döntésekben való részvétellel, sem a végrehajtás fegyelmezettségével nem partnerek. Vezető legyen a talpán, aki ezzel megbirkózik.
Persze ez nem az „alattvalók” eredendő, veleszületett rakoncátlansága. Olyan szerzett tulajdonságok, amelyek korábbi, felelőtlen vezetői rossz döntésekből származnak és nem jó lelkiismerettel vagy hozzá nem értésből kiadott utasítások következményei.
Többféle viszonylatban megfigyelhetjük-e jelenségeket. Parancsnok és közkatonák,
munkahelyi vezetők, beosztottak, tanár és diák, szülő és gyermek, orvos és páciens és… Isten és köztünk.
Istennek terve van velünk. Ha tetszik, ha nem. Életünket vezethetjük akarata ellenére vagy folytonos menekvésben előle. Akkor olyan torzó lesz a sorsunk, mint ahogy egy ház tudna kinézni, ahol a munkások nem törődnek sem a tervező, sem az építtető szándékaival. Egy romhalmaz lesz, ha hibátlan volt a terv, ha nem. Ha sikerül ráérezni, mit is szán nekünk a Teremtő, akkor viszont rengeteg gyümölcsöt terem ez az együttműködés. Ha valamihez, hát igazán ehhez kell nagy alázat.
Legyen meg a Te akaratod… Talán az összes fegyelmezettséget kívánó szituáció közül ez a legnehezebb, hiszen annyira átláthatatlan a terve, szándéka, már pedig könnyebb ott fegyelmezettnek lenni, ahol látjuk az áldozat közvetlen értelmét. Az Istennel való szoros kapcsolat mutatja meg csak, mennyire nem is olyan messzi jövőben vagy térben lesz áldásos fegyelmünk, hűségünk.
Egy gyermek is olykor megszenvedi a szülői vagy tanári akaratot, nem ritkán meg is kérdőjelezi, ellenszegül. Egyszer egy kedves fiatal és tehetséges kolléga annak idején szemrehányást tett, mert szerinte nem menedzseltem eléggé. Se köpni, se nyelni nem lehetett, mivel munkahelyi vezetőként szolgálati lakáson túl, ahol lehetett, elég jelentős jutalmat is szorítottam a különböző munkákból. Erre nem tudtam mit szólni. Sajnos, ahogy lenni szokott, későn kapcsol az ember. Amit nem tudtam hirtelen jól megfogalmazni az igazságtalan vádra: menedzselni azt lehet, aki hagyja magát, azaz azt csinálja, amit a menedzsere mond.
Állandó cirkusz lehet egyes gyermekeknél, hogy tessék időben lefeküdni. Ezt egy gyermek nehezen érti meg, miért kéne aludni mennie, mikor épp legjobban esik a játék. Vagy miért ne ehetne édességet az ebéd helyett. A „megengedő” szülő maga, de különösen a gyermek, egész életében fogja fizetni mind a szófogadatlanságot, mind a következetesség hiányát.
Volt már olyan életünkben, hogy valamit nagyon utáltunk, amit ránk kényszerítettek, majd később hálásak lettünk érte? Ha van, akkor az nagyon jó jel, mert azt jelenti, hogy fegyelmezettek, engedelmesek voltunk és kedvünk ellenére is tartottuk a szabályokat, utasításokat. De ha nincsen, akkor az aggasztó, mert vagy mindig időben elmenekültünk a nemesítő megpróbáltatásoktól vagy akik sorsunkról gondoskodtak, azok adták fel a nevelésünket.
A fegyelmet általában valami külső szabályzatokhoz, utasításokhoz való hozzáállásnak tekintik, megfelelésként. Pedig lehet egy fajta önmegtartóztatás, lemondás, mely során rövid távú, azonnali előnyök rovására távolabbra gondolkodunk. Miként a böjt is, olyan készségeket fejleszt bennünk, amelyek számtalan helyzetben megsegítenek életünkben. Nem csak extrém vészhelyzetekben, de akár mindennapi apró bosszúságok zavartalan elviselésében. Rengeteget idegeskedünk váratlan problémák miatt. Elromlik valami, közlekedési dugóba kerülünk, rossz
híreket kapunk szeretteinkről, stb.. Lelki békénk roppant sérülékeny. A fegyelem gyakorlása egyben annak eszköze is, amivel szabályozhatjuk, mennyire hagyjuk magunkat kibillenteni a külső hatásoktól.
A hosszú távon való boldogulásban való hit egyik nagy terepe a fiatalok pályaválasztása.
Jól emlékszem, nem volt ugyan kérdés számomra a továbbtanulás, szeretnék-e többet megtudni arról, ami a szenvedélyem és főleg, jogosítványokat szerezzek-e ilyen munkákhoz. Mégis eljutott hozzám az érvelés, hogy volt osztálytársaim már javában egzisztenciájukat építik, míg én még csak tanulok és dolgozom mellette, ami csak zsebpénz. Nagyon sokáig anyagi hátrányt jelentett nekem a továbbtanulás. A tanulmányaim után is. Meg, megfordult a fejemben, talán nagyon messzire céloztam, vajon megérem-e a sok munka, fegyelem, lemondás és önmegtartóztatás termőre fordulását. Nos, akárhogy is alakul a világ, akárhogy is alakul
az ember szerencséje, egyetlen dolgot nem lehet elvenni tőle, a magába fektetett munkát. Ami legyen ténylegesen munka, alkotás, önmegtartóztatás, lemondás, áldozatok, vállalások. Bármilyen kisebb, nagyobb szenvedéssel járó dolog (akár egy betegség fegyelmezett elhordozása) is idetartozik. Ezek mind alakítanak, edzenek, keményítenek, csiszolnak. Ha hagyjuk és együttműködünk az eseményekkel.
2016. július
Be the First to Comment